2015. február 10., kedd

5.fejezet: Somewhere only we know


Már egy hét telt el azóta, hogy apuék itt jártak. Azóta olyan vagyok, mint valami zombi. Reggel felkelek, egész nap kávét iszok, beülök órákra, tanulok délután és alszok. Vagyis próbálok, de minden éjjel rémálmaim vannak.
- Abbey, jössz velünk?-kérdezte Meli, de megint csak nemet intettem. Valahogy nem vágyok más társaságára. Biztosan úgy érzi, hogy kirekesztem, de egyszerűen most nem tudok eltűrni senkit sem a közelemben.
Hamarosan itt a bál. Mindenki az iskolai bálra készül. A folyosókat már díszítik, a tornateremről ne is beszéljünk.. A legkevésbé sincs semmi kedvem ahhoz, hogy a kis szőke, pink rucis lányok itt nyavalyogjanak. Mindenki idegeskedik, hogy nem hívják meg őket. Engem se hívott meg senki, de még élek. Ja, igen, ezek a bálok a hamarosan ballagó diákoknak szól. Kihirdetik az évfolyamból a királyt és királynőt, egész este zene, ételek, italok. Szigorúan csak a mi iskolánk diákjainak.
- Abbey, van egy szabad perced?- jött oda hozzám az egyik felsős lány. Csodálom, hogy tudja a nevem.
- Persze.
- Azt hallottam, hogy énekelsz és zongorázol. Ez igaz? Mondd, hogy igaz!- támadt rám. Hirtelen azt sem tudtam, mi van.
- Igen, de..- kezdtem bele, de a visítása belém fojtotta a szót.
- Meg is van az emberünk!- mondta, miközben belém karolt és a bálterem felé kezdett húzni.- Tudod, minden évben énekel valaki. Általában egy végzős, de mivel itt mindenkinek rossz a hangja, Rád gondoltunk.
- De miért pont én?- kérdeztem.
- Mert jövőre ti lesztek a végzősök.- mondta, bár nem egészen értettem az összefüggést.
- És mit kell elénekelni?- sóhajtottam fel.
- Azt rád bízom. Amit csak szeretnél, de azért passzoljon egy bálhoz. Remélem, menni fog!- mondta, majd ott hagyott. Persze, én teszek nekik szívességet, és még döntsem is el, mit akarnak? Aztán ha meg nem jó, én leszek a közutálat célpontja. Remek.
- Abbey!- hallottam meg egy újabb hangot. Szemeimet az égnek meresztve fordultam meg, de csak David állt ott.
- Oh, azt hittem megint akarnak valamit.- mondtam, s rámosolyogtam.
- Van egy perced?- kérdezte, s fejével a folyosó felé bökött. A lányok a teremben mind gyilkos pillantással jutalmaztak. Vajon miért?
- Menjünk.- mondtam.
- Csak azt szeretném kérdezni,.- kezdett bele.- hogy eljönnél velem a bálba?
S ekkor minden világos lett. A lányok ezért akartak majdnem megölni a szemükkel.
- P-persze.- dadogtam, Még soha nem hívtak el sehova.
- Remek.- ragyogott fel a szeme.
- De most viszont mennem kell, mert fel kell lépnem, és azt sem mondták el, hogy mit énekeljek. És már csak három napom van.
- Énekelni fogsz?- kérdezte döbbenten.- Mármint, nem úgy értettem..
- Tudom.- nevettem fel.- Tényleg.. Nincs kedved segíteni?
- Dehogyis nem!- mondta, s lassan elindultunk.
- Eszembe jutott valami!- mondtam, majd vigyorogva felfutottam a laptopomért. Addig David leült a közös helyiségbe.
- Mi lenne, ha énekelnénk egy duettet? Zongora és gitárkísérettel? - kérdeztem.
- Nem is tudom. Még soha nem énekeltem közönség előtt...
- Én sem.- mondtam, mire meglepetten nézett rám.- Egyszer mindent ki kell próbálunk, És csak egyszer élünk.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen bevállalós vagy.- nevetett fel.
Egész délután a megfelelő zenét kerestük, mire ráakadtunk. A gyakorlást másnapra terveztük.
Mivel laza hét van a bál miatt, a délelőtti óráinkról elmehettünk gyakorolni. Egész nap a gitáromat nyúztam, míg David a zongorát. Mivel gyakorlottak voltunk, hamar megtanultunk a kíséretet. Már csak a szöveg maradt. Az már sajnos nehezebb volt, mivel általában csak a saját dalaimat énekeltem.
- Ez nem megy.- mondtam délután kettőkor.
- De, menni fog az. Csak még egy kicsit!- biztatott David. Még kétszer elpróbáltuk, de fel is adtam. Majd holnap.
A nap további részében Melivel beszélgettem. Elmondtam mindent, ami egy hete történt. Könnyes szemekkel hallgatta végig, de én már csak nevetni tudok rajta. Annyira nyugodtnak érzem most magam, hála Davidnek...
Másnap végre sikerült betanulni az egészet, de ráment a délutánunk. Soha nem tanultam meg ilyen hamar egy dalt.
- Remélem nagy sikerünk lesz.- sóhajtott fel David. Az ujjait masszírozta a sok zongorázás miatt. Az én ujjaimba is ott maradtak a gitár húrjainak nyomai. Annyira lefoglalt, hogy gyakoroljunk, hogy el is felejtettem, hogy nincs semmi báli ruhám. Te jó ég! Holnap itt a bál, én meg azt sem tudom, miben állok ki a színpadra!
- David, mennem kell. Azonnal. Ilyenkor kimehet még a városba, ugye?- kérdeztem, miközben összeszedtem a táskámat.
- Elvigyelek?- kérdezte.- Most itt a kocsim.
- Megtennéd?- kérdeztem, mire mosolyogva elment a kulcsokért.
Egy jó fél óra múlva a város legnagyobb ruhaüzletében álltam. Megkerestük a báli ruha részleget. Egyenesen a feketékhez léptem. Gyorsan végigpörgettem őket, s megakadt a szemem egyen. Azonnal leakasztottam, s David felé fordultam.
- Ez lesz az.- mondtam, s mosolyogva a próbafülke felé mutatott. Lassan beléptem, s átvettem a ruhát. Pont passzolt rám. Lassan elhúztam a függönyt, David pedig felém fordult.
- Tökéletes!- mondta halkan, nekem pedig muszáj volt ezen vigyorognom.  A kasszához léve a pénztárcámat kerestem, mikor láttam, hogy David nyújtja a kártyáját.
- Felejtsd el.- mondtam határozottan.
- Nem. Ezzel fizetnék.-mondta az eladónak, aki egy amolyan "úgysemnyerszellene" mosoly kíséretében elvette a kártyát. Kicsit duzzogva ültem be a kocsiba.
- Visszafizetem.- mondtam, mire David jóízűen felnevetett.
- Abbey, ne csináld már!- kérte. Egy ideig szótlanul ültünk.
- Köszönöm.- mondtam egyszer csak, s végigsimítottam a kezén. David csak elmosolyodott, s azt mondta:
- Nagyon szívesen.

Másnap az egész tanítás elmaradt. Mindenki veszett egér módjára rohangált a suliban. Az utolsó díszek ide, a fények így, a színpad úgy. Kész káosz.
Két órával a bál előtt elpróbáltuk Daviddel a dalt, s mentünk készülődni. Hála Melissának, a hajam göndör fürtökben omlottak a vállamra, a szememre smink került. A ruhámat a legvégén vettem fel, s hozzá egy fekete magassarkút.
Amikor eljött a hat óra, lassan letipegtünk a tornaterembe. David és Jack ott vártak minket, majd mikor odaértünk, összenéztünk Daviddel. A párok itt mind egymás kezét fogva vagy egymásba karolva mennek be. Nagy levegőt vettem, s Davidbe karoltam. Melissa és Jack is leesett állal nézték a folyamatot. A színpad felé lépkedtünk, s leszólítottam a lányt, aki megkért, hogy énekeljek. Kiderült, hogy mi kezdünk.
A színpad mögé sétáltunk. A zongora már fent állt.
- Készen állsz?- kérdezte a lány izgatottan.
- Készen!- mondtam, majd a színpad mellé sétáltam. David felment a zongorához, mire nagy csend lett. A lány kérdőn nézett rám, mire egy mosolyt küldtem felé. Tegnap este úgy döntöttünk, kivesszük a gitárt, mert az már sok lenne.
(zene <-katt)
Mikor David elkezdett játszani a zongorán, mindenki egy emberként fordult a színpad felé. Egy reflektor csak őt világította. Mikor kinyitotta a száját és énekelni kezdett, olyan nagy csend lett, hogy ha ledobok egy tűt is hallom. Lassan eljött az én részem. Rászorítottam a mikrofonomra, s beszálltam a dalba. Hirtelen minden szempár engem keresett. Lassan sétáltam fel a színpadra, majd mikor David mellé értem, felültem a zongorára, amit a fiú egy mosollyal nyugtázott.
A teremben mindenki könnyes szemmel hallgatta az előadásunkat. Amikor vége lett, hatalmas tapsvihar lett úrrá a termen, mindenki fütyült és kiáltozott. Sajnos ez a pillanat eddig tartott, megragadtam David kezét és lementünk a színpadról. Egyenesen kimentünk a folyosóra, ahol szorosan megöleltem a fiút. Magam is meglepődtem ezen. Nem jött a remegés, a pánikroham. Csak a hálát éreztem, amiért segített nekem. David is kihasználta a helyzetet, szorosan magához húzott.
- Köszönöm!- mondtam.
- Én köszönöm!- mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

2015. január 17., szombat

Egy kis csúszás...

Sziasztok!
Nagyon nehéz heteken vagyok túl, alig volt egy kis szabadidőm, így az új rész kicsit tolódik. Remélem, tudtok még várni!:)

Puszi: Yume-chan

2015. január 3., szombat

4. fejezet: Soha nem késő...

Sziasztok!:3
Új résszel érkeztem, remélem tetszeni fog. :3
Kommenteljetek, hogy mi a véleményetek a történetről! :)
Zene:  https://www.youtube.com/watch?v=oUScVAgwGS4


Arra ébredtem, hogy valaki kopog. Nem, nem kopog, veri az ajtót. Nagy nehezen felkeltem és odaléptem. Amint kinyitottam, ijedten léptem hátra. Ő volt, a bántalmazóm, a féltestvérem...
Lassan közelebb lépett, felemelte kezét és végigsimított az arcomon. A hideg is kirázott... Mikor elvette ujjait arcomról, lendítette a kezét. Abban a pillanatban, mikor hatalmas tenyere csattant az arcomon, sikítva keltem fel. Szemeim kipattantak, folyt rólam a víz és remegtem. A nyugtatóért nyúltam. Bevettem, s tíz percen belül kissé alábbhagyott a remegés. Az órára néztem és rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész délelőttöt.
Semmihez nem volt kedvem, így nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra. Nem tartott sokáig a kis sziesztám, ugyanis kopogtattak. Az ajtóhoz vonszoltam magam, s mikor kinyitottam, Jeremy állt ott. Arcán hatalmas vörös nyom éktelenkedett.
- Gyere az igazgatóiba.- mondta, majd ellépett az ajtótól, s elindult le a lépcsőn. Gyorsan megigazítottam a hajam és én is lementem. Az igazgatóiban ült Jeremy és David.
- Ohh, Ms. Peterson. Örülök, hogy lejött közénk. Üljön le.- mutatott az üres székre az igazgatónő, Mrs. Carrick.- Mint ön is láthatja, Mr. Shane arcán ott a kezének a nyoma. Mivel érdemelte ki?
- Sajnálom, személyes ügy. Nem vagyok hajlandó Jeremy előtt elmondani. Sőt, amúgy sem terveztem beszámolni róla. Mint tudja, Jeremy hatalmas nőcsábász hírében áll, és nem szándékoztam a kis kalandjai közé tartozni, így mikor hozzám ért, megvédtem magam, teljesen jogosan.
- De csak az arcodhoz értem hozzá!- akadt ki Jeremy.
- De akkor se érj hozzám!- kiáltottam vissza.
- Elég!- hallatszott Mrs. Carrick vérfagyasztóan szigorú hangja.- Ebben az esetben, Mr. Shane, mondja el a saját verzióját!
- Csak el akartam hívni randizni. Mikor visszautasított, végigsimítottam az arcán, erre bedühödött és valami rám támadt.- mondta.
- Nem szeretem, ha valaki belép a kis aurámba. Te pedig túlságosan is beléptél.- jelentettem ki még viszonylag nyugodtan.
- Mr. Hill, kérem, mondja el a maga észrevételeit.- sóhajtott fel az igazgatónő.
- Én csak annyit láttam, hogy Jeremy beszél vele, tényleg hozzáért, és sajnos én is tisztában vagyok a kis játszadozásaival. Ha engem kérdez, jogosan kapta a pofont.- mondta David komolyan. Nekem az állam is leesett, hogy így megvédett.
- Köszönöm. A büntetésben mindkettőtöknek része lesz. Nem ússzátok meg ennyivel, főleg nem maga, Ms. Peterson. Igaz, nem komolya, de sebet ejtett egy mások diákon. Mr. Shane büntetése egy heti kertgondozás, míg a magáé három. Semmi kifogást nem fogok elfogadni, a gondnoknál jelentkezzenek minden nap, tanítás után. Ha csak egy órát is elsumákolnak, annyi héttel toldom meg! Elmehetnek.- csapta le kezeit az asztalra, majd tudomást sem véve rólunk, a papírjaiba temetkezett.
- Kössz, David.- pusmogta Jeremy.
- Ha gondolod elmesélhetek a piszkos kis ügyeidről még több dolgot, és nem csak egy heted lesz.- fenyegette meg David, mire fülét-farkát behúzva menekült el. Mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, a fordulóban, ahol a társalgó volt, apám és a nevelőanyám állt.
- Abbey, beszélhetünk?- kérdezte apa. Mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- David, később találkozunk.- nyögtem ki alig hallhatóan. Ő csak bólintott, s a szobája felé indult.
- Mit akartok?- kérdeztem,m ikor sikerült valamennyi erőt összeszednem.
- Beszélni, nyugodtan.- mondta a nevelőanyám, Susan.
- Gyertek.- sóhajtottam fel, majd elindultam a társalgóba. Két lány ült bent, de mikor megpillantották apuékat, kimentek.
- Gyorsan.- mondtam, miközben ők leültek. Én velük szemben álltam.
- Nos.. Amint már mondtam, lesz egy gyermekünk. És nagyon nem tetszett, amit műveltél a temetőben. Most itt vagyunk, megbeszélhetjük a dolgot.
- Ha csak ezért jöttetek, akkor arra az ajtó. Onnan meg kitaláltok.- mondtam, nem túl kedvesen.
- Abbey! Elég legyen már! A francba is, viselkedj felnőtt módjára!- kiáltott rám apám.
- Én? Apa, felfogod egyáltalán, milyen életem volt eddig? Hogy folyamatos bántalmazás áldozata voltam? Hogy a képembe vágtátok, hogy jajj dehogy, James nem olyan, áldott jó gyerek! Megmutassam, mennyire áldott jó gyerek?- kiáltottam, majd feltűrtem a hajam. A nyakamat borító sebeket mutattam, a felkaromon éktelenkedő hegeket és a combomon látható vágásokat.
- Ezek után még örüljek egy testvérnek? Ezek után? Mikor az életem rettegéssel telt? Ha csak negyedét is átéltétek volna annak, amit én átéltem, ti már nem lennétek itt! James halála után oda sem jöttetek! Pszichológusokhoz küldözgettetek, de meg nem kérdeztétek, hogy mi van velem! Folyamatosan egyedül voltam, nem volt anyám, nem volt apám! Semmi támaszom nem volt, egy biztos pont az életemben! Szerintetek ezt érdemli egy gyerek? Milyen szülők lesztek? Mikor engem elfelejtettetek, lepasszoltatok, zeneórákra küldtetek és a többi, hogy ne kelljen szembenéznetek azzal, amit tettetek?- mondtam zokogva.
- Abbey..- nézett rám Susan könnyes szemekkel.
- Nem.- emeltem fel a kezem, hogy ne szóljon.- Nem kell az álszent dumátok. Gondolkozzatok el azon, hogy hogyan keserítették meg az életemet, tiportatok földbe és dobtatok oda Jamesnek. Hány szülő hagyja így magára a gyermekét?
- Abbey! Hányszor jöttél oda? Hányszor mondtad, hogy segítség kell?- kérdezte apa mérgesen.
- Hányszor küldtetek el úgy, hogy James nem olyan? James nem csinál semmit? Hogyan bízhatnék így meg bennetek?!
- Mejünk.- szólalt meg Susan könnyeivel küszködve.
- Ezért fogsz mindenkit elveszíteni magad mellől.- szólt hátra apa. El sem köszönt, csak Susan. Összetörtem. Apám is itt hagyott. Nem is tudom, miért reménykedtem abban, hogy egyszer visszakaphatom. A tény, hogy még egy személyt elveszítettem az életemből, hatalmas fájdalommal hasított belém. De akkor is tudnia kell, hogy hogyan érzek. Hogy min mentem keresztül.
- Abbey..?- hallottam meg David hangját. Idő közben besötétedett, a társalgóban semmi fény nem volt, s csak a zokogásom hangja lengte be a termet.
- Csak.. hagyj.. magamra.- mondtam. De nem hallottam lépteket, tudom, hogy itt maradt velem.
- Nem.- mondta egy kis idő után. Rájöttem, hogy a legnagyobb bajom az, hogy sosem volt senki, aki komolyan vett volna. Aki végighallgatta volna a sérelmeimet. Aki megértett volna és támaszt nyújt.
- Mondd el kérlek, mi történt.- mondta halkan.
- Elvesztettem.. elvesztettem apát is.- szólaltam meg rekedten a sírástól.
- Abbey...
- Nem, komolyan. Elmondtam nekik, hogy érzek. Hogy őket is okolom James miatt. Hogy nem törődtek velem, hogy lepasszoltak mindenféle pszichológusokhoz. És apa még csak el sem köszönt. Anya halála óta ő volt az egyetlen olyan ember, akit szerettem. És most ő is elment.- szipogtam, s csak még nagyon sírógörcs tört rám.
- Minden helyre fog jönni, hidd el. Édesapád is be fogja látni, hogy mekkora hibát vétett azzal, hogy így hagyott itt.
- Remélem. Nekem.. szükségem van rá, még ha nem is beszélünk.- mondtam alig hallhatóan. Lépéseket hallottam, s éreztem, hogy valami hozzámér. Egy pillanat alatt megdermedtem.
- Nyugodj meg, csak a pulcsim ért hozzád. Hideg van.- mondta David. Szorosan magam köré húztam a pulcsit.
- Olyan, mintha te ölelnél át.- suttogtam. El sem hiszem, hogy hangosan mondtam ki.
- Igen.- mondta ő is suttogva, fájdalommal teli hanggal. Úgy szeretném, hogy átöleljen. Ő az egyetlen, aki meg tud nyugtatni. Sosem éreztem még így egy fiú iránt sem. Eddig mindig csak féltem tőlük, és ha közelítettek remegve húzódtam el tőlük. De David jelenléte az utóbbi időben megnyugtat.
Megtöröltem a szemeimet, s felálltam. David velem szemben szótlanul nézett a szemeimben, s ugyanannyira meglepődve figyelte, mint én, ahogy egyre közelebb és közelebb lépek hozzá. Levettem a vállamról a pulcsit, a székre dobtam, s kissé széttártam a karjaimat. Soha, de soha nem vágytam ennyire egy ölelésre fiútól. De David valahogy más volt.
- Abbey, biztos vagy benne?- kérdezte suttogva. Alig hallottam, mit mondd. Aprót bólintottam, s abban a pillanatban szorosan magához húzott. Fejemet a nyakába fúrtam, s beszívtam az illatát. Nem remegtem. Nem féltem. Biztonságban éreztem magam, és végre elhittem, hogy lehet egy jobb életem. De ez a szép pillanat megtört, mert eszembe jutott James.
- D-David..- nyögtem ki, s testem remegni kezdett. Értette, mi a baj.
- Abbey, nyugalom, elengedtelek, nyugodj meg. Nem foglak bántani, rendben?- mondta, s pár perc múlva alábbhagyott a remegés.
- Köszönöm.- mondtam, majd a pulcsit magamhoz ölelve rámosolyogtam.- Ezt megtartom, ha nem baj.
- Vidd csak.- mondta, s én elindultam. Mikor visszanéztem, háttal állt, de éreztem, hogy örül annak, ami történt. Hogy hozzám tudott érni. Hogy nem rögtön pánikoltam be. Hogy sikerült megnyugtatnia...










2014. december 25., csütörtök

Egy-két hír! :3


Sziasztok! :3
Először is mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt! :D
Tegnap sajnos nem volt időm géphez kerülni, ezért is írok ma :)
Az új rész hamarosan érkezik, de előtte szeretném bejelenteni, hogy elkészült a történet trailer-e! :D



Ezek mellett még szeretném megköszönni az 5 felliratkozót és a több, mint 500 megtekintést! :3

~Yume-chan

2014. december 21., vasárnap

3. fejezet: Fájdalom

Sziasztok! :3
Hála a szünetnek, újra tudok részt hozni:D
Remélem, tetszeni fog :$
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=uUv0PbcFZjY

Lassan lépkedek, kezemben egy csokor fehér rózsával. Ez volt anya kedvence. Mikor ért, mindig frissen szedett fehér rózsa állt az asztalon. Minden nap az illata lengte be a szobákat.
Ez az a nap, amikor egy tucat rózsát fogok és jövök vissza ebbe a nyomorult városba, ahol a múltam kísért. Muszáj egyedül lennem ilyenkor. Mindig leülök a kis padra, anya sírjával szembe.
- Szia.- kezdtem bele a szokásos monológomba.- Semmi izgalmas nem történt velem. Még mindig jól teljesítek, apa nem foglalkozik velem, a nője depressziós. Még mindig. Melissa nagyon kedves, ő segít nekem túlélni. Mindig mellettem van. Nála jobb barátnőt nem kívánhattam volna. És képzeld.. Megismerkedtem egy fiúval. David a neve. Nagyon kedves és aranyos, de nem megy.. Tudod, mire gondolok.- suttogom, mire megfogom a nyakamon lévő sebhelyet. Lassan felállok. Csendesen hullnak a könnyeim. Megfogadtam, hogy csak és kizárólag anyu előtt fogok sírni. Senki más előtt nem fogom mutatni, hogy gyenge vagyok. De David... A múltkori megrémisztett. Hogy képes így felforgatni az életemet? Minden, ami megszokott volt, most felfordult. Annyi magammal kötött egyezséget megszegtem...
Halk lábdobogást hallottam. Lassan fordultam meg, s apával találtam szembe magam. Annyira meg volt lepve, mint én.
- Szia.- suttogtam.
- Szia.- nézett rám szomorúan. Hát, igen, az ember kapcsolata megromlik az apjával, ha nem hiszi el, hogy veri a féltesója.
- Hogy vagy?- töri meg a kínos csendet.
- Remekül.- válaszolom.
- Értem.- sóhajtott.- A héten keresni akartalak.
- Tényleg?- kérdeztem kicsit gunyorosan. Micsoda meglepő fordulat.
- Igen. Nagy hírünk van.- húzta félmosolyra a száját.- Kistestvéred lesz.
- Mi?- kérdeztem hüledezve. Azt sem értem, hogy tudott azzal a nővel együtt maradni. Most meg bejelenti, hogy ugyanattól a nőtől, testvérem lesz?!
- Igen. Egy kicsit azért.. mutathatnál egy kis lelkesedést.
- Bocs. De az eddigi féltestvérem megkeserítette az életemet. Egy örökkévalóságig megbélyegzett. És te még elvárod, hogy tárt karokkal várjam annak a nőnek az újabb gyerekét, akinek a fia szarrá vert? Bocsánat, biztos velem van a gond!- csattantam fel. Szomorú voltam és mérges, hogy pont anyu előtt kell ezt megbeszélnünk.
- Abbey!- kiáltott rám. Sosem kiabált velem.
- Mi van?!- kérdeztem dühösen.
- Az már a múlt. Nem kell abban ragadnod. Lépj ki belőle! Nem kell folyamatosan azon rágódnod! Ez itt a jelen, a kisbabánk pedig a jövő! Nem ítélheted el addig, amíg nem ismered!
- Nem kell a múltban ragadnom? NEM? Mikor egy rövidnadrágot nem tudok felvenni a folyamatos verés miatti hegektől? Mikor belenézek a tükörbe és azt látom, milyen nyomorult életem volt? Lépjek tovább? Mikor képtelen vagyok elviselni a férfiakat? Tudod te egyáltalán min mentem keresztül? Rohadtul nem!- kiabáltam vele. Sosem kiabáltam apával. Mindig is tisztelettudó voltam vele szemben. De ez.. fájt. Még tőle is.
- Abbey...- kezdte, de én felemeltem a kezem.
- Nem. Felejts el. Tökéletesen tönkretetted a napot. Mintha nem lett volna így is elég rossz. Pont anyánál. Gratulálok.- vágtam a fejéhez és elsétáltam. És az fájt a legjobban, hogy nem jött utánam. Hogy nem mondta, hogy jól van kislányom, együtt megoldjuk. Hogy nem viselkedett úgy, mint egy apa...

***

- Abbey, mi a baj?- kérdezte ijedten David, amikor leszálltam a buszról. El is felejtettem, hogy kijön elém.
- Találkoztam apuval.- mondtam, s bosszúsan elindultam a kollégium felé.
- És az rossz?- kérdezte félénken. Ha nem lennék ennyire szétesve, még fel is nevettem volna kínomban.
- Igen.- zártam le ennyivel. Láttam, hogy magyarázatot vár, de jelen pillanatban örültem. hogy visszajutottam ide. Nem vágyom másra, csak egy nagy adag csokifagyira és a jó meleg takarómra. Na meg a depressziós zenéim. David csendesen haladt mellettem. Ma is elkísért a szobámig, pedig a múlt héten rajtakapták és kapott két nap büntetőszobát, ami annyit takar, hogy iskola végétől takarodóig az igazgatónő fejét kell néznie.
- Köszönöm.- mondtam, mire kis aranyos mosolyra húzta a száját. Jó éjszakát kívánt, s elsétált.
A szobába lépve örömmel fogadtam, hogy egyedül vagyok. Legalább nem kell magyarázkodnom Melinek. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy hosszú pólót és elővettem a fagyit. Bebugyoláltam magam a takarómban, s kifelé néztem az alkonyodó tájra. Fejemre tettem a fejesemet, s bekapcsoltam a "depis" zenéimet. Gondolok itt a rock-ra és metálra. És nem a kis laza számokra. A hosszú gitárszólós, dobos zenéket szeretem. Amiben az énekes elüvölti minden gondjait.
Annyira belemerültem a mai nap eseményeinek visszajátszásában, hogy ijedten ugrottam egyet, mikor Melissa megérintette a vállamat.
- Bocsi.- mondta mosolyogva, majd észrevette a fagyit. Gyorsan kapcsolt, hogy mi is a helyzet.- Mesélj!
- Nem lehetne inkább holnap?- nyögtem fel kelletlenül.
- Nem! Túl nagy dolog ez ahhoz, hogy holnap. Nézz magadra. Az ajtóban hallottam, mit hallgatsz.- mondta a fejét csóválva. Átkapcsolt anyuci-üzemmódba. Remek.
- Találkoztam apuval.- mondtam, neki pedig elkerekedtek e szemei.- Lesz egy tesóm.
- Mi?- lehelte ki a szavakat.
- Jól hallottad. Ja, és hozzám vágta, hogy jó lenne ha kilépnék a múltból, a jelenbe éljek és koncentráljak a jövőre.
- Ez beteg. Már bocs.- mondta, s olyan harag izzott a szemében, hogy komolyan megijedtem.
- És mindezt anya sírjánál...- mondtam.- Ez zavart a legjobban. Na meg az is, hogy nem jött utánam, hogy nem tud apaként viselkedni.
- Sajnálom.- mondta, mire mérgesen rá néztem. Egy valamit utálok nagyon: ha sajnálnak. Nincs szükségem mások sajnálatára.
- Bocs.- mondta.- Maradt nekem is fagyi, vagy belapátoltad mindet?
- Huppsz.- mondtam nevetve. Melissa kinyújtotta a nyelvét, amin még jobban nevettem. Ezért ő az én legjobb barátnőm: a legrosszabb helyzetekben is képes felvidítani.

***

Reggel álmosan ébredtem. Ahogy belenéztem a tükörbe, akkora táskák voltak a szemem alatt, hogy az egész kollégiumot el tudtam volna költöztetni. Lassan készülődtem. Épp időben estem be órára, a tanár az ajtóban állt. Hamar besurrantam. Szerettem Mrs. Carrick-et. Ő tartotta a törit. Nagyon sokat beszéltünk, kedves nő.
- Akkor ma egy kis dogát írunk.- mondta, mire az osztály negyede rosszallóan morgott. Tanulni kéne, gondoltam.
- Abbey, oszd ki őket!- mosolygott rám melegen, s nagyon szívesen tettem. Miközben osztottam a lapokat, láttam, hogy a 3 fiú, akik hátul ülnek, rám néztek, majd egymásra. Valami itt gyanús. Csak két órám közös velük. A töri meg a matek. Azt hiszem, Jeremy a szüke hajú neve, Bart a barna, és Michael a sötét hajú.
- Köszi szivi.- mondta hatalmas vigyorral a képén Jeremy, miközben a kezemért nyúlt. Ijedten húzódtam hátra, majd ledobtam még két lapot az asztalra. meglepetten nézett rám. Tudni kell róla, hogy hatalmas nőcsábász. Istenem add, hogy ne én legyek a következő áldozata.
Az óra után leugrottam a büfébe valami ehetőért. David integetett felém, s elindultam hozzá. Vagyis akartam, de Jeremy elém állt.
- Bocs, átmennék.- mondtam, s mint aki nem hallotta, meg sem moccant.
- Nincs kedved egy kicsit.. játszogatni?- kérdezte egy perverz mosoly kíséretében. Elöntött az undor, s két lépést tettem hátra, de jött felém.
- Nincs. Szóval ha átengednél...- mondtam, de bennem rekedt a hang. Hozzám ért. Ez a rohadék hozzám ért! Megfogta az arcom! Egy fiú! Azzal a lendülettel kicsavartam a kezét, ami térdre szorította. David rohant felénk, ennyit láttam a szemem sarkából. Annyira felhúzott Jeremy, hogy egy hatalmas pofont is lekevertem neki. Hitetlenkedve nézett rám, miközben felállt a földről.
- Még egyszer próbálj meg velem baszakodni..- mondtam nem túl nőiesen.- .. VÉGED van!
- Csak elhívtalak..
- Játszani? Nem is tudom... hallottam már a mocskos kis játékaidról. Nem kérek belőlük. Sem belőled.- mondtam annyi undorral, amennyivel csak tudtam. Egész testemben remegtem. Nem csak a rettegés miatt. A düh és a megrázkódtatás. Az, hogy én is hozzáértem.
- Ab, ab, jól vagy?- kérdezte David, s nyúlt volna értem, de eszébe jutott, hogy mi is történt. Félelem sütött a szeméből. Az egész büfé engem nézett. Remek. Van, aki tapsolni kezdett, gondolom a kikosarazott lányok. A fiúk füttyögtek, gondolom azok, akiknek elcsábította a barátnőjét. De én belül összetörtem. Ezer darabra. David tisztes távot tartva kísért le a gyengélkedőbe.
- Úgy magamhoz szorítanálak most, hogy megvigasztaljalak.- mondta, s ökölbe szorult a keze.
- Sajnálom.- suttogtam, s elkezdtem sírni. Remek. Csak ez hiányzott. Egész testemben remegtem, a sokk még nem ért véget. Agyamban folyamatosan az a kép mozgott, mint egy soha véget nem érő film, amikor az a gyerek először megütött. Bejött, elkezdte simogatni az arcom. Azt hittem, kedveskedni akar. Naiv kislány voltam... Aztán egyszer csak bumm. Csatt. Minden elsötétült, az arcom sajgott. Másnap azt kellett hazudnom, hogy nekiestem a kilincsnek.
- Sajnálom, David. Hidd el, én is annyira vágyom már arra, hogy képes legyek elviselni egy férfi érintését...- mondta halkan, mire ő lassan kifújta a bent tartott levegőt.
- Semmi gond, Abbey. Minden meg fog változni, megígérem neked.- mondta, s olyan elszántság csillogott a szemében, hogy kezdtem reménykedni. Kezdtem remélni, hogy normális életet élhetek.
A nővér adott nekem nyugtatót. Bevettem, s egy tíz perc múlva abbamaradt a remegésem. Kaptam arra a napra igazolást és felmentést a tesi alól. Jeremy remélem elhúzza a csíkot a közelemből, mert legközelebb nem leszek ennyire elnéző. Legközelebb elintézem, hogy csak keresztapuka legyen.
- Megölöm. Komolyan mondom, kiherélem azt a gyereket. Szépen elintézted.- mondta David, elismeréssel a hangjában.
- Jártam önvédelemórákra.- mondtam, majd elnevettem magam az arca láttán.- Nyugi, rajtad nem alkalmaznám. Legalábbis addig, amíg be nem próbálkozol. Nem tudom irányítani magam, ha elönt az ideg. Akkor magától mozog.. a kezem.
- Ismerős..- sóhajtott fel, mire kérdőn néztem rá.
- Van egy kis folt a múltamban, amit legszívesebben kitörölnék.- mondta halkan.
- Értem.- mondtam. Kíváncsi voltam, de tudom milyen, ha az ember súlyos emlékeket hordoz magával.
- Menj, pihenj kicsit.- mondta aggódva, s most egyetértettem vele. Eltettem még pár szem nyugtatót, s elindultam a szobámba. Davidnek még órái voltak. Neki nem adtak igazolást, hiába kértük.
Van egy olyan érzésem, hogy az este folyamán hosszú beszélgetést fogok folytatni az igazgatónővel. Úgy döntöttem, hogy alszom addig. Alighogy letettem a fejem, el is aludtam.

2014. december 19., péntek

2. fejezet: A sebeim emlékeztetnek, hogy a múlt valós...

Sziasztok!
Bocsi a késésért, a laptop-om megint felmondta a szolgálatot.. :/
De igyekeztem, remélem tetszeni fog! :)
zene a történethez: https://www.youtube.com/watch?v=rORPLLZzIwA
/And my scars remind me that the past is real/

Reggel kipihenten ébredtem. Bár tudtam volna még aludni... A naptárra nézve vettem észre, hogy már csak egy hét, és megyek haza. Pontosabban csak a temetőbe...
- Ab, siess, mert el fogsz késni.- zökkentett ki nosztalgiázásomból Melissa.
- Oké.- sóhajtottam, majd elfoglaltam a fürdőt. Gyorsan megmostam az arcom és a fogam, majd a szekrényemhez léptem. Fekete garbós pulcsit és sötétkék, koptatott farmert vettem fel. A könyveimet beszórtam a táskámba, s előbb elindultam, mint tegnap.
A kávéautomatánál álltam, az italomra várva, amikor egy ismerős hang riasztott meg.
- Jó reggelt!- szólalt meg David. Mikor hátrafordultam, azzal a szégyenlős, kisfiús mosolyával nézett rám.
- Neked is.- mondtam, s elvettem a kész kávémat. Rámosolyogtam, s óvatosan, ügyelve, nehogy kiöntsem a kávét, elindultam a termem felé.
Matekkal kezdtünk. Szerettem a matekot, mert mindig is értettem, ezzel nem voltak különösebb bajaim.
- Oké Lexy, ülj le.- sóhajtott fel a tanár, miközben sikertelenül magyarázta a lánynak az anyagot. Én egy vigyorral nyugtáztam.
- Tanárnő! Azt hiszem, Abbey ki szeretne menni a táblához.- mondta, mikor levágta magát a székbe.
- Remek! Gyere, Abbey!- mondta a nő, s én egy szemforgatással felálltam. Lexy még nem tudja, hogy jó vagyok matekból? Pár pillanattal később levezettem az egyenletet, hibátlanul. Lexy olyan mérgesen nézett rám, mint még soha.
- Ne legyél mérges, mert hamar ráncos leszel.- szóltam neki oda, mire az osztály nevetni kezdett, s Lexy előkapta kis sminktükrét.

***


A nap végén egy kis cetli várt az ajtómon, nekem címezve. Először azt hittem, valamelyik lány írta, olyan gyönyörű gyöngybetűkkel álltak a papíron.
"Abbey!
Kint várlak a parkban, este 7-kor.
Öltözz melegen!
                                     David. "


Ez a pár sor máris feldobta a napomat. De vajon mit tervez? Este 7-kor már megy le a nap. A szobába lépve Melissát és Jacket találtam, amint éppen egymást falták. Mikor észrevettek, úgy rebbentek szét, mint a madarak.
- Nyugi, csak átöltözök és folytathatjátok!- mondtam mosolyogva, mire mindketten zavartan felnevettek. Előkaptam egy kötött, fekete pulcsit, és egy vastag cicanadrágot. Bevonultam a fürdőbe, gyorsan átöltöztem.
- Mennyi az idő?- kiáltottam ki.
- Háromnegyed hét!- jött a válasz, s mint a bomba robbantam ki a fürdőből. Kotorásztam kicsit a fiókban, mire megtaláltam fekete, ujj nélküli kesztyűmet.
- Nem tudom, mikor jövök!- kiáltottam, s becsaptam magam mögött az ajtót. Futottam le a lépcsőn, éles kanyarral vettem be a fordulókat. Az ajtóhoz érve megcsapott a hűvös levegő. Itt már kicsit lassítottam a tempón. Elsétáltam a park kapujáig, és ott vártam pár percet. Amikor Davidet megpillantottam, hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Szia.- mosolygott rám.
- Szia.
- Mehetünk?- kérdezte, s felém nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Nem tudtam elfogadni. Gondolom eszébe jutott a tegnap, így lassan visszaengedte a kezét maga mellé. Lassan elindultunk.
- Miért hoztad a pokrócot?- kérdeztem, mire egy sunyi mosoly lett a válasz.
- Meglepetés.- mondta, mire nekem is mosolyognom kellett. Az úti célunk a kis tó volt. David leterítette a pokrócot, s leült. Megpaskolta maga mellett a helyet, és én is leültem. Tisztes távot tartva.
- Miért pont ide jöttünk?- kérdeztem.
- Nézz el egyenesen előre. Látod ott a dombokat? A nap ott fog leszállni, mintha a dombok nyelnék el. A tó pedig narancssárga színekben fog úszni, ahogy megvilágítja a lassan eltűnő nap.
- Már alig várom!- mondtam őszinte várakozással. David rám nézett, s elmosolyodott.
- Miért pont ebbe az iskolába jöttél?- kérdezte, miközben a messzeséget nézte. Pár pillanatig haboztam a válasszal.
- A családom miatt.- mondtam. De nem terveztem kifejteni.
- Miért?- kérdezte.
- Abba most nem mennék bele, ha nem gond.- mondtam. Kicsit megbántottam ezzel, de még nem álltam készen arra, hogy elmondjam valakinek. Egy fiúnak...
- És te miért jöttél ide?- kérdeztem.
- A szüleim miatt. Apám szinte kitagadott, ő száműzött ide. Legalábbis azt hitte, hogy ezzel büntet, de én csak örülök, hogy nem kell vele élnem. Anyámat nem is ismerem, kb. 2 éves voltam, amikor elment. Még a nevét se tudom. Szóval.. itt kötöttem ki hála a drága apámnak.
- Értem.- alig tudtam megszólalni. Olyan furcsa, hogy ilyen nyíltan és nyugodtan tudta elmondani a múltját. Bár én is el tudnám mondani...
- Amikor azt mondtad, hogy édesanyád elment, akkor..
- Csak elhagyott minket. Még él valahol, csak nem tudom, hogy hol.- mosolygott rám.
- Értem.- sóhajtottam.- Én jövő héten megyek hozzá.
- Tényleg?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.- Hol fogtok találkozni?
- A temetőben.- mosolyogtam, s majdnem elsírtam magam. Nekem megadatott az, hogy szerető édesanyám legyen. De neki semmi szeretet nem volt az életében.
- Sajnálom. Mikor történt...?- kérdezte.
- 5 éves voltam.- mondtam, s egy könnycsepp folyt le az arcomon. David keze felém indult, hogy letörölje az a könnycseppet, de én ijedten csúsztam hátrébb.
- Miért.. miért nem engeded..?- kérdezte fájdalommal teli szemekkel.
- Sajnálom. Én még nem tudok róla beszélni.- mondtam, s mindketten a tájat kezdtük nézni. A lemenő nap vörösre festette a messzi égboltot, a tavon pedig narancs fények cikáztak. Csend volt, de nem az a kínos csend. Ez olyan volt, mintha már régóta ismertük volna egymást.
- Olyan gyönyörű...- szólaltam meg. Olyan szép volt és romantikus... De akkor sem az én világom. Annyira vágytam már egy társra, és mindig úgy képzeltem, hogy ha megtalálom a Nagy Őt, akkor képes leszek megérinteni. Képes leszek eltűrni az ő érintését. De lehet, hogy ez nem ilyen egyszerű...
- Lassan mennünk kell, mert be fog sötétedni.- sóhajtott fel David, majd lassan felállt. udvariasan felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, s nekem a szívem szakadt meg, hogy nem tudom elfogadni. Hogy minden alkalommal megbántom. Szomorúan rám mosolygott.
- Majd egyszer.. egyszer elmondom, miért nem vagyok képes erre.- mondtam halkan, s elindultunk. Kicsit közelebb léptem, de még nem értem hozzá. Ez már mosolygásra késztette.
Amikor a koleszhoz értünk, kockáztatva a lebukást, elkísért a szobámhoz. Csendesen lépkedtünk, mert ha este 8 után ellenkező nemű személy tartózkodik a koleszrészlegeken, egy hét büntetésben lesz része.
- Köszönöm ezt a napot, David. Nagyon jól éreztem magam!- mondtam őszintén, s melegen rámosolyogtam.
- Remélem máskor is részünk lehet ilyen csodás napban.- mosolygott vissza. A szemében izgalom csillogott. Lehet, hogy már a következő napot tervezgette.

***


Amikor bebújtam az ágyba, Melissa elkezdte a faggatást.
- Elvitt a tóhoz, pokrócon néztük a lemenő napot. Olyan romantikus volt! Annyira  nem az én világom.. Olyan rossz volt látni, hogy szenved. Mindig meg akart érinteni, de idejében kapcsolt..
- Ab.. Nem akarok beleszólni. De ő is beavatott az életébe. És olyat is elmondott, amit csak te tudsz. Neked is meg kéne nyílnod...
- De nem megy! Meli, tudod milyen nehéz erről beszélni?!- akadtam ki, szerintem jogosan.
- Akkor írd le!- szólalt meg hirtelen.
- Mi van?- néztem rá hülyén.
- Írd le. Egy levélbe. Nem kell elmondanod, de mégis megtudja. És lehet, hogy értékelni fogja.- mondta Meli, és ez egész jó ötletnek tűnt. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpámat, fogtam egy papírt és egy ceruzát, majd írni kezdtem.

''Kedves David!
Nem szeretek a múltamról beszélni. Sosem mondtam el senkinek, a legjobb barátnőmet kivéve. Mivel te is megnyíltál nekem, úgy érzem, muszáj neked is tudnod az életem néhány fontos és egyben fájdalmas részéről.
Miután édesanyám meghalt, apám depressziós lett. Alig foglalkozott velem. Elvitt iskolába, de nem törődött a jegyeimmel. Teljesen önálló lettem. Egy idővel később megismert egy nőt. Anyám halála után 3 évvel újranősült. Annak a nőnek volt egy fia. Folyamatosan ivott és drogozott. Mikor hazaesett részegen, teljesen elkábulva a drogok miatt, első útja a szobámba vezetett. Bántalmazott. A mai napig megvannak a nyomai. Szüleim ezt nem hitték el, mert a fiú mindig a jó oldalát mutatta nekik. Hiába mentem hozzájuk sírva, visszaküldtek a szobámba. Persze azért folyamatosan tűrtem a bántalmazást, mert szóltam az anyjának. Rontottam az iskolában, teljesen le voltam gyengülve. Egyetlen jó dolog a zene volt az életemben. Minden kedden, 3 órán keresztül zeneiskolában voltam. Egyik ilyen kedden mentem haza. Egy mentő állt a házunk előtt. Hirtelen elöntött a félelem. Édesanyámat már elveszettem, apám elvesztése után bediliztem volna.
A fiúért jöttek. meghalt. Túladagolás. Ekkor leesett az apámnak és nevelőanyámnak, mi is történt. Elhitték. De mikor? Ez örökre az elmémbe vésődött. Sajnálom, de nem bízom a fiúkban. Utálom, ha megérintenek. Egészen addig, amíg ide nem jöttem, még a férfitanáraimmal sem beszéltem.
A szobámban gubbasztottam, zenéltem, olvastam. Apámtól is eltávolodtam.
Ez az én életem története. Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek a fájó emlékek elől.
Sajnálom, David."


Miután befejeztem a levelet, beletettem egy borítékba és ráírtam David nevét. Reggel odaadom neki.

***

Reggel fáradtan ébredtem. Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Tisztán éreztem a bőrszíj égető csapását a kezemen. A hátamon. A combomon. Mindenhol. A nyomok helyén, amik belém vésődtek. Amik a fájó múltam jelei.
- 'Reggelt.- morogtam Melissa-nak, miközben felültem az ágyon.
- Rémálmok?- kérdezte szomorúan. Amikor ezek az álmok kísértenek, korábban kelek. Nem tudok visszafeküdni.
- Igen.- sóhajtottam, majd felugrottam. ami hiba volt. Olyan szédülés fogott el, hogy inkább visszaültem. Az asztalomra sandítottam, és megláttam a levelet, amit este írtam. A gyomrom görcsbe rándult. Ezt ma mindenképpen oda kell neki adnom.
Lassan öltöztem. Ma mindenem fekete volt: fekete harisnya, combközépig érő szoknya, csizma és egy fekete felső, Peace felirattal. A táskámat felkaptam, s elindultam. A levél szinte szétégette a táskámat. Ott lapult az egész életem titka. Az automatához érve egy nagy mosoly kíséretében David lépett felém. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Mi a baj?- kérdezte az arcomat látva.
- Tessék.- halásztam elő a levelet és nyújtottam oda neki.- Ebben benne van az életem eddigi része. Minden. Elmondani.. nem vagyok képes. De remélem így is megteszi.
- De ha nem állsz készen, nem erőltetem.- mondta, amiért nagyon hálás voltam. De tudnia kell.
- Vedd el. Tudnod kell.- mondtam, majd kávé nélkül elsiettem onnan. Az első óra francia volt. Szerencsére már meg volt a felsőfokúm belőle, így azt csináltam órán, amit csak akartam. Lehunytam a szemem és elképzelte, milyen arca lehet David-nek, ahogy olvassa a levelemet. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen múltú lány, mint én, csak nyűgöt jelentene neki. Hiszen kinek kéne egy olyan lány, akihez még csak hozzá sem lehet érni...
Amikor kiléptem a folyosóra, apróval a kezemben célba vettem az automatát. És ott volt David. Olyan elszánt tekintettel közeledett felém, hogy muszáj volt hátrálnom. Épp előttem állt meg. Nem tudtam hátrébb lépni. Ott volt a fal.
- Abbey.. Ez.. ez szörnyű. - mondta, majd látva ijedt arcomat, hátrébb lépett. Nem szóltam.- Sajnálom. Sajnálom, ami veled történt. Tudom, hogy nem segít, de én sosem bántanálak.
- Ez nem olyan könnyű, David. Minden egyes fiúban őt látom. Hiába vagy kedves. Ő is annak mutatta magát. Sosem tudok majd úgy elmenni egy fiú mellett, hogy ne féljek tőle.
- Abbey. Félsz tőlem?- kérdezte halkan. Aprót bólintottam.
- Értem.- sóhajtott fel fájdalmasan.
- Megértem, ha most itt akarsz hagyni. Biztos van jobb dolgod is.- mondtam, majd szomorúan elléptem előle.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor megyünk el megint valahova.- szólalt meg, s én meglepetten fordultam felé. Az a kis félős mosoly játszott az arcán...





2014. december 6., szombat

1. fejezet: Nem ismersz...

Sziasztok! :)
Meg is hoztam az első részt. Remélem azért kapok visszajelzéseket, és tudok javítani a hibáimon. :) Egy kis újdonságot szeretnék csempészni  a blogomba. Minden fejezethez csatolni fogok egy zenét, ami (szerintem) passzol az adott történethez. :)
Jó olvasást! :)
https://www.youtube.com/watch?v=UC9C5OR9kTI



- Ab, kelj fel... Ab!- lökdösött valaki.
- Mi van már?- nyögtem a fejemet a párnába nyomva.
- 20 perc és becsengetnek. Elaludtál!- hallottam meg szobatársam hangját. Hirtelen felültem az ágyon, ami nem volt túl jó ötlet- olyan szédülés kapott el, hogy azon voltam, inkább visszafekszem.
- Ha nem baj, én megyek, mert Jack..
- Persze, persze, menj csak.- mondtam, majd felálltam. Lassan a szekrényemhez csoszogtam, s előkaptam egy fehér felsőt, "Love" felirattal. Ma a nadrág mellett döntöttem, fekete farmert húztam, s belebújtam bokacsizmámba. Gyorsan fogat mostam, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, és még időben kiléptem a kihalt folyosóra. Csak az én lépteim visszhangoztak. Olyan álmos voltam, hogy muszáj volt innom egy kávét. Gyorsan előkotortam a pénztárcámat, ami sikeresen kiesett a kezemből és az összes apróm a földre potyogott. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! Még be se dobtam a pénzt az automatába, már csengettek is. Akkor, ma nem iszok kávét...
- Ahh, bocsi.- mondta egy hang, miközben sikeresen fellökött.
- Semmi.- fújtam ki mérgesen a levegőt. A táskámból az összes könyvem kiesett.
- Segítek.- hajolt le velem szemben. Nem nézett a szemembe, aminek örültem, mert lehet szemmel megöltem volna...
- Köszi.- mondta, mikor minden könyvem a helyére került. Ekkor rám emelte tekintetét. Barna szeme volt, az a szép, gesztenyebarna. Pár pillanatig néztük egymást. De már így is késésben voltam, elindultam a terembe. A fiú tekintete szinte lyukat égetett a hátamba... Ki a fene ez a gyerek?
- Elnézést, elaludtam.- mondtam, mikor benyitottam a terembe.
- Többet ne forduljon elő! Ülj le!- parancsolt rám a tanárnő.
- A kis csóró... Ösztöndíjjal van itt, és megengedi magának azt a luxust, hogy késsen..chh..- hallottam meg Lexy hangját, amint épp "odasúgta" a talpnyalóinak. Egy szúrós pillantással belé fojtottam a szót. A helyemre ülve kinyitottam a könyvemet. Nem vettünk semmi érdekes anyagot. Bár nagyon örülök, hogy olyan tehetséggel áldott meg az ég, hogy elég párszor átolvasnom valamit, megmarad a fejemben. De ez mondjuk a kelletlen emlékeknél nem túl szerencsés...

Szünetben ismét elindultam a kávéautomata felé. Most csak a pénztárcám volt nálam, nehogy megint könyveket kelljen összeszednem...
- Ezt itt hagytad.- szólalt meg egy ismerős hang. Amikor rá néztem, ellökte magát a faltól és felém indult. A tekintete az enyémbe fúródott.
- Te írtad ezeket?- kérdezte, s nekem csak akkor esett le, hogy mi is van nála. Azok a dalaim...
- Igen.- mondtam, s nyúltam volna érte, de elhúzta előlem.
- Van tehetséged hozzá.- mondta egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Visszaadnád?- kérdeztem, egyre jobban feldühödve.
- Tudod..- kezdte kicsit halkabban.- ..én is írok dalokat.
- És? Én is kobozzam el a te dalszövegeidet?
- Cserélhetünk, ha gondolod.- húzta mosolyra a száját. Ki a fene ez a gyerek?!
- Ne szórakozz! Inkább add vissza. Miattad késtem el az órámról.- mondtam, mire ismét a füzetért nyúltam, de a srác magasabb volt, így a fejem fölé tartva nem tudtam megkaparintani.
- Már rég becsengettek, mire ideértem.- nevetett fel.
- Hát jó. Ha ennyire kell az a rohadt füzet, akkor tartsd meg.- forrongtam a dühtől. Bedoptam az aprót a kávémért, s pár perc múlva már azt ittam. A srác vigyorogva, a füzetet lengetve indult egy a másik irányba.
- Melissa!- szóltam neki, mikor a teremhez értem.- Segíts!
- Oké. Miben?- kérdezte mosolyogva. Ő az egyetlen ezen a helyen, aki ismeri a múltamat...
- Találkoztam ma egy gyerekkel.. vagyis fellökött. Mindegy. És elkobozta a dalszövegei... Nee, ne nézz így!- emeltem fel a kezeimet.
- Mi? Hogyan? Meséld inkább.- nevetett fel.
- Szóóval. Nem tudom, hogy ki az, mi a neve és melyik osztályba jár. És mivel te ismersz mindenkit..
- Jó, kiderítem.- sóhajtott fel.
- Köszönöm!- vigyorodtam el.
Még volt hét órám. Egész gyorsan elteltek. Bár tesin megint majdnem meghaltam, olyan melegem volt a térdnadrágban. Muszáj eltakarnom a combomat, mert a régi életem nyomait rejtette... Ahogy a hasam, a hátam, és a nyakam hátsó része.
- Te lány. Egyet árulj el. Hogy derítsem ki lökött fel, ha azt sem tudom, hogy néz ki?- karolt belém Melissa, miközben a szobánkba tartottunk.
- Magas, mogyoróbarna szem. Fekete kapucnis pulcsi volt rajta, olyan kis gonoszkás félmosolya van. Olyan kis rosszfiúnak tűnt...
- Ab. Ugye tudod, hogy kiről beszélsz?- kérdezte döbbenten, miközben megállt, ezzel engem is feltartva.
- Ha tudnám, nem nyaggatnálak vele.- forgattam a szemem.
- Ez tuti, hogy David!
- Mi van?! Az a David?!- játszottam magam.- Még mindig nem tudom, ki az.
- Abbey... - nevetett fel Melissa.- Nem hiszem el, hogy beleestél a suli rosszfiújába.
- Nem estem bele, Lisa!- mondtam, kiemelve azt a nevet, amit nem tűr el.
- Még egy Lisa, és véged! És de, beleestél. Látom rajtad.- vigyorodott el.
- Nem. Nem, nem, nem és nem!- ellenkeztem.


- Gyeree!- kiáltottam ki, mikor valaki kopogott az ajtómon. Épp a gitáromat nyúztam.
- Meglepetééés!- lépett be David.
- Hát te?- kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Visszahoztam.- mondta halkan, s letette a füzetemet az asztalomra.
- Köszönöm.- mondtam, s odaléptem a füzetért. Soha senkinek nem adtam még oda...
- Még be sem mutatkoztam. David vagyok.- villantott felém egy mosolyt.
- Abbey.- mondta, le sem véve róla a szemem. Percekig csak álltunk ott, s néztük egymást.
- Nincs kedved.. sétálni?- kérdezte egy idő után. Ez kizökkentett a gondolataimból.
- M-mi?- kérdeztem értetlenül.
- Séta. Tudod, jobb láb, bal láb.- nevetett fel zavartan.
- Tudom mi az a séta. De tanulnom kell. Ösztöndíjjal vagyok itt. Nem ronthatok.
- Értem.- mondta kicsit lehangolva.- Esetleg legközelebb?
- Talán.- mondtam halkan. Nem bízok benne. Ahogy egyik fiúban sem. Soha. Nem.
- Akkor, még találkozunk.- mondta, majd lassan kiment az ajtón. Mi a fene van velem? Miért ver ilyen gyorsan a szívem?
- El sem hiszed, ki volt itt.- mondtam, mikor Melissa bejött.
- Mesélj.- nézett rám kíváncsi szemekkel.
- David.- mondta, mire a torkán akadt az alma. Köhögve mutatta, hogy mondjam tovább.- Szóóval. Bejött, lerakta a füzetet, és sétálni hívott.
- És elmentél vele.. Ugye?- kérdezte, de én tagadóan megráztam a fejem.
- Tudod, hogy mi a helyzet... És nem szeretném újra átélni...
- Én ezt mindet megértem. De egyszer úgyis lépned kell, hogy el tudd feledni a múltat.
- Tudom, Meli, de nem olyan könnyű. Még csak 4 éve volt, hogy meghalt az a rohadék.
- Igaz.- sóhajtott fel.- Figyelj. Beszélhetek vele erről..?
- Meg nem próbáld! Nincs szükségem a sajnálatára. És egyébként sem érdeklem.
- De neked ezek szerint bejön, mi?- vigyorgott rám Meli, aminek a következménye egy párna volt az arcába.
- Nem! Ő csak egy elkényeztetett gyerek, aki azt hiszi, hogy amiért ilyen rohadt helyes, minden csaj a karjaiba omlik. De nem!
- Ab. Nem ismered, ugye?- kérdezte egy fanyar mosollyal az arcán.
- Nem!- kiáltottam fel, kicsit hangosabban a kelleténél.
- Az apja száműzte ide. Lehet, hogy pénzes. Lehet, hogy helyes. De pokolian nehéz élete volt, neki is. Persze nem olyan szörnyű, mint neked... De az ő életében az a szó, hogy szeretet, nem mondd semmit. Semmit, érted? Míg te sikeresen megtapasztaltad, hála anyukádnak, mi is az a család meg szeretet... Ő anélkül nőtt fel...
- Mi?- kérdeztem elfúló hangon.
- Igen. Neki is nehéz volt. Soha, egy lány mellett nem láttam még. Lehet, hogy helyes, de nem használja ezt ki.
- Hát.. azt hiszem most egy kicsit bunkó voltam.
- Én már megszoktam.- nevetett fel Meli. Hogy lehettem ilyen hülye?
Felpattantam, nem törődtem Melissa szavaival, kivágtam az ajtót. A fiúrészleg felé vettem az irányt. De.. Melyik szobában van?
- Hát te?- kérdezte Jack. A megmentőm!
- David-et keresem.- mondtam, s éreztem, hogy egyre jobban zavarban leszek. Jack sunyi mosolyra húzta száját.
- 25-ös szoba.
- Köszi.- mosolyogtam, s lassan elindultam. Mikor odaértem, bekopogtam.
- Gyere!- hallottam a szobából. Lassan lenyomtam a kilincset, s David ült háttal nekem egy zongoránál. És az én dalomat játszotta. A kedvencemet. Mikor nem szóltam, megfordult, és ugyanolyan meglepetten nézett rám, ahogy én is nézhettem rá.
- Hát te?- kérdezte.
- Csak.. bocsánatot kérni jöttem.
- Miért?- kérdezte, teljesen felém fordulva.
- Amiért lekoptattalak. És bunkó voltam reggel.- mondtam, lehajtott fejjel. Hallottam, hogy feláll és elindul felém. A következő pillanatban az államat felemelve nézett a szemembe. A közelsége megrémisztett, s ijedten léptem hátra.
- Sajnálom. E.. ez még nem megy. Holnap, ha ráérsz, elmehetünk sétálni. De más még nem megy..- suttogtam.
- Mi nem megy?- kérdezte értetlenül. Még nem voltam képes elmondani neki. Még nem.
- Mit játszottál az előbb?- kérdeztem.
- A dalodat.- mosolyodott el szégyenlősen. Így olyan volt, mint egy kisfiú. Egy aranyos kisfiú.
- Eljátszanád nekem?- kérdeztem, mire még szélesebben elmosolyodott, és a kezemért nyúlt, de én elhúztam a sajátomat. Furcsán nézett rám, de inkább nem kérdezett semmit. Amiért hálás voltam. Leült a zongora elé, én pedig mellé. Egyszerűen nem megy, hogy férfiakkal érintkezzek. Nem megy. És sajnálom David-et, hogy nem tudja. Lehet azt hiszi, vele van a baj. Szeretném, hogy megérintsen, de ez nekem túl sok így egyszerre.
- Nem lesz olyan jó, mert eddig csak kétszer játszottam el..- mondta.
- Nem baj. Ha elakadsz, majd segítek.- biztattam mosolyogva. És elkezdett játszani. Még csak az intrónál tartott, de amikor az első versszak következett, elkezdett énekelni. A dalomat. És olyan gyönyörű hangon... Elképedve néztem, mire újra felvillantotta a kisfiús mosolyát. A refrénnél olyan történt, amire én sem számítottam. Elkezdtem két oktávval feljebb játszani a zongorán, és.. énekeltem. Énekeltem Daviddel. Még Melissa sem hallott énekelni, pedig mennyit könyörgött érte! Erre itt van, Ő, David, egy fiú, aki mellett nyugodtnak érzem magam.
- Ez.. elképesztő volt.- mondta David.
- Igen.- nyögtem ki egy szót. Olyan.. boldognak éreztem magam. Mint mikor még velem volt anyu... Biztos tetszene neki David. Hogy ismerhettem ennyire félre?
- Nagyszerű dalokat írsz. Olyan sok érzelem van benne.- mondta, mire felnéztem barna szemeibe.
- Köszönöm.- motyogtam, s ismét az államért nyúlt, de láthatta ijedt tekintetemet, és inkább visszahúzta kezét.
- Sajnálom.- suttogta. Lassan felálltam.
- Ideje mennem. A szobatársam már biztos keres.- mondtam.
- Akkor... akkor holnap ráérsz?- kérdezte.
- Persze!- mosolyogtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem, és elindultam a szobámba. Melissa az ajtó mellett állt, hogy lecsaphasson rám, amint visszaérek.
- Hol voltál?- kérdezte.
- Davidnél...- feleltem vigyorogva, mire Melissa álla a padlót súrolta.