5.fejezet: Somewhere only we know

Már egy hét telt el azóta, hogy apuék itt jártak. Azóta olyan vagyok, mint valami zombi. Reggel felkelek, egész nap kávét iszok, beülök órákra, tanulok délután és alszok. Vagyis próbálok, de minden éjjel rémálmaim vannak.

- Abbey, jössz velünk?-kérdezte Meli, de megint csak nemet intettem. Valahogy nem vágyok más társaságára. Biztosan úgy érzi, hogy kirekesztem, de egyszerűen most nem tudok eltűrni senkit sem a közelemben.

Hamarosan itt a bál. Mindenki az iskolai bálra készül. A folyosókat már díszítik, a tornateremről ne is beszéljünk.. A legkevésbé sincs semmi kedvem ahhoz, hogy a kis szőke, pink rucis lányok itt nyavalyogjanak. Mindenki idegeskedik, hogy nem hívják meg őket. Engem se hívott meg senki, de még élek. Ja, igen, ezek a bálok a hamarosan ballagó diákoknak szól. Kihirdetik az évfolyamból a királyt és királynőt, egész este zene, ételek, italok. Szigorúan csak a mi iskolánk diákjainak.

- Abbey, van egy szabad perced?- jött oda hozzám az egyik felsős lány. Csodálom, hogy tudja a nevem.

- Persze.

- Azt hallottam, hogy énekelsz és zongorázol. Ez igaz? Mondd, hogy igaz!- támadt rám. Hirtelen azt sem tudtam, mi van.

- Igen, de..- kezdtem bele, de a visítása belém fojtotta a szót.

- Meg is van az emberünk!- mondta, miközben belém karolt és a bálterem felé kezdett húzni.- Tudod, minden évben énekel valaki. Általában egy végzős, de mivel itt mindenkinek rossz a hangja, Rád gondoltunk.

- De miért pont én?- kérdeztem.

- Mert jövőre ti lesztek a végzősök.- mondta, bár nem egészen értettem az összefüggést.

- És mit kell elénekelni?- sóhajtottam fel.

- Azt rád bízom. Amit csak szeretnél, de azért passzoljon egy bálhoz. Remélem, menni fog!- mondta, majd ott hagyott. Persze, én teszek nekik szívességet, és még döntsem is el, mit akarnak? Aztán ha meg nem jó, én leszek a közutálat célpontja. Remek.

- Abbey!- hallottam meg egy újabb hangot. Szemeimet az égnek meresztve fordultam meg, de csak David állt ott.

- Oh, azt hittem megint akarnak valamit.- mondtam, s rámosolyogtam.

- Van egy perced?- kérdezte, s fejével a folyosó felé bökött. A lányok a teremben mind gyilkos pillantással jutalmaztak. Vajon miért?

- Menjünk.- mondtam.

- Csak azt szeretném kérdezni,.- kezdett bele.- hogy eljönnél velem a bálba?

S ekkor minden világos lett. A lányok ezért akartak majdnem megölni a szemükkel.

- P-persze.- dadogtam, Még soha nem hívtak el sehova.

- Remek.- ragyogott fel a szeme.

- De most viszont mennem kell, mert fel kell lépnem, és azt sem mondták el, hogy mit énekeljek. És már csak három napom van.

- Énekelni fogsz?- kérdezte döbbenten.- Mármint, nem úgy értettem..

- Tudom.- nevettem fel.- Tényleg.. Nincs kedved segíteni?

- Dehogyis nem!- mondta, s lassan elindultunk.

- Eszembe jutott valami!- mondtam, majd vigyorogva felfutottam a laptopomért. Addig David leült a közös helyiségbe.

- Mi lenne, ha énekelnénk egy duettet? Zongora és gitárkísérettel? - kérdeztem.

- Nem is tudom. Még soha nem énekeltem közönség előtt...

- Én sem.- mondtam, mire meglepetten nézett rám.- Egyszer mindent ki kell próbálunk, És csak egyszer élünk.

- Nem is tudtam, hogy te ilyen bevállalós vagy.- nevetett fel.

Egész délután a megfelelő zenét kerestük, mire ráakadtunk. A gyakorlást másnapra terveztük.

Mivel laza hét van a bál miatt, a délelőtti óráinkról elmehettünk gyakorolni. Egész nap a gitáromat nyúztam, míg David a zongorát. Mivel gyakorlottak voltunk, hamar megtanultunk a kíséretet. Már csak a szöveg maradt. Az már sajnos nehezebb volt, mivel általában csak a saját dalaimat énekeltem.

- Ez nem megy.- mondtam délután kettőkor.

- De, menni fog az. Csak még egy kicsit!- biztatott David. Még kétszer elpróbáltuk, de fel is adtam. Majd holnap.

A nap további részében Melivel beszélgettem. Elmondtam mindent, ami egy hete történt. Könnyes szemekkel hallgatta végig, de én már csak nevetni tudok rajta. Annyira nyugodtnak érzem most magam, hála Davidnek...

Másnap végre sikerült betanulni az egészet, de ráment a délutánunk. Soha nem tanultam meg ilyen hamar egy dalt.

- Remélem nagy sikerünk lesz.- sóhajtott fel David. Az ujjait masszírozta a sok zongorázás miatt. Az én ujjaimba is ott maradtak a gitár húrjainak nyomai. Annyira lefoglalt, hogy gyakoroljunk, hogy el is felejtettem, hogy nincs semmi báli ruhám. Te jó ég! Holnap itt a bál, én meg azt sem tudom, miben állok ki a színpadra!

- David, mennem kell. Azonnal. Ilyenkor kimehet még a városba, ugye?- kérdeztem, miközben összeszedtem a táskámat.

- Elvigyelek?- kérdezte.- Most itt a kocsim.

- Megtennéd?- kérdeztem, mire mosolyogva elment a kulcsokért.

Egy jó fél óra múlva a város legnagyobb ruhaüzletében álltam. Megkerestük a báli ruha részleget. Egyenesen a feketékhez léptem. Gyorsan végigpörgettem őket, s megakadt a szemem egyen. Azonnal leakasztottam, s David felé fordultam.

- Ez lesz az.- mondtam, s mosolyogva a próbafülke felé mutatott. Lassan beléptem, s átvettem a ruhát. Pont passzolt rám. Lassan elhúztam a függönyt, David pedig felém fordult.

- Tökéletes!- mondta halkan, nekem pedig muszáj volt ezen vigyorognom.  A kasszához léve a pénztárcámat kerestem, mikor láttam, hogy David nyújtja a kártyáját.

- Felejtsd el.- mondtam határozottan.

- Nem. Ezzel fizetnék.-mondta az eladónak, aki egy amolyan "úgysemnyerszellene" mosoly kíséretében elvette a kártyát. Kicsit duzzogva ültem be a kocsiba.

- Visszafizetem.- mondtam, mire David jóízűen felnevetett.

- Abbey, ne csináld már!- kérte. Egy ideig szótlanul ültünk.

- Köszönöm.- mondtam egyszer csak, s végigsimítottam a kezén. David csak elmosolyodott, s azt mondta:

- Nagyon szívesen.

Másnap az egész tanítás elmaradt. Mindenki veszett egér módjára rohangált a suliban. Az utolsó díszek ide, a fények így, a színpad úgy. Kész káosz.

Két órával a bál előtt elpróbáltuk Daviddel a dalt, s mentünk készülődni. Hála Melissának, a hajam göndör fürtökben omlottak a vállamra, a szememre smink került. A ruhámat a legvégén vettem fel, s hozzá egy fekete magassarkút.

Amikor eljött a hat óra, lassan letipegtünk a tornaterembe. David és Jack ott vártak minket, majd mikor odaértünk, összenéztünk Daviddel. A párok itt mind egymás kezét fogva vagy egymásba karolva mennek be. Nagy levegőt vettem, s Davidbe karoltam. Melissa és Jack is leesett állal nézték a folyamatot. A színpad felé lépkedtünk, s leszólítottam a lányt, aki megkért, hogy énekeljek. Kiderült, hogy mi kezdünk.

A színpad mögé sétáltunk. A zongora már fent állt.

- Készen állsz?- kérdezte a lány izgatottan.

- Készen!- mondtam, majd a színpad mellé sétáltam. David felment a zongorához, mire nagy csend lett. A lány kérdőn nézett rám, mire egy mosolyt küldtem felé. Tegnap este úgy döntöttünk, kivesszük a gitárt, mert az már sok lenne.

(zene <-katt)

Mikor David elkezdett játszani a zongorán, mindenki egy emberként fordult a színpad felé. Egy reflektor csak őt világította. Mikor kinyitotta a száját és énekelni kezdett, olyan nagy csend lett, hogy ha ledobok egy tűt is hallom. Lassan eljött az én részem. Rászorítottam a mikrofonomra, s beszálltam a dalba. Hirtelen minden szempár engem keresett. Lassan sétáltam fel a színpadra, majd mikor David mellé értem, felültem a zongorára, amit a fiú egy mosollyal nyugtázott.

A teremben mindenki könnyes szemmel hallgatta az előadásunkat. Amikor vége lett, hatalmas tapsvihar lett úrrá a termen, mindenki fütyült és kiáltozott. Sajnos ez a pillanat eddig tartott, megragadtam David kezét és lementünk a színpadról. Egyenesen kimentünk a folyosóra, ahol szorosan megöleltem a fiút. Magam is meglepődtem ezen. Nem jött a remegés, a pánikroham. Csak a hálát éreztem, amiért segített nekem. David is kihasználta a helyzetet, szorosan magához húzott.

- Köszönöm!- mondtam.

- Én köszönöm!- mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Egy kis csúszás...

Sziasztok!
Nagyon nehéz heteken vagyok túl, alig volt egy kis szabadidőm, így az új rész kicsit tolódik. Remélem, tudtok még várni!:)

Puszi: Yume-chan

4. fejezet: Soha nem késő...

Sziasztok!:3
Új résszel érkeztem, remélem tetszeni fog. :3
Kommenteljetek, hogy mi a véleményetek a történetről! :)
Zene:  https://www.youtube.com/watch?v=oUScVAgwGS4


Arra ébredtem, hogy valaki kopog. Nem, nem kopog, veri az ajtót. Nagy nehezen felkeltem és odaléptem. Amint kinyitottam, ijedten léptem hátra. Ő volt, a bántalmazóm, a féltestvérem...

Lassan közelebb lépett, felemelte kezét és végigsimított az arcomon. A hideg is kirázott... Mikor elvette ujjait arcomról, lendítette a kezét. Abban a pillanatban, mikor hatalmas tenyere csattant az arcomon, sikítva keltem fel. Szemeim kipattantak, folyt rólam a víz és remegtem. A nyugtatóért nyúltam. Bevettem, s tíz percen belül kissé alábbhagyott a remegés. Az órára néztem és rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész délelőttöt.

Semmihez nem volt kedvem, így nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra. Nem tartott sokáig a kis sziesztám, ugyanis kopogtattak. Az ajtóhoz vonszoltam magam, s mikor kinyitottam, Jeremy állt ott. Arcán hatalmas vörös nyom éktelenkedett.
- Gyere az igazgatóiba.- mondta, majd ellépett az ajtótól, s elindult le a lépcsőn. Gyorsan megigazítottam a hajam és én is lementem. Az igazgatóiban ült Jeremy és David.
- Ohh, Ms. Peterson. Örülök, hogy lejött közénk. Üljön le.- mutatott az üres székre az igazgatónő, Mrs. Carrick.- Mint ön is láthatja, Mr. Shane arcán ott a kezének a nyoma. Mivel érdemelte ki?
- Sajnálom, személyes ügy. Nem vagyok hajlandó Jeremy előtt elmondani. Sőt, amúgy sem terveztem beszámolni róla. Mint tudja, Jeremy hatalmas nőcsábász hírében áll, és nem szándékoztam a kis kalandjai közé tartozni, így mikor hozzám ért, megvédtem magam, teljesen jogosan.
- De csak az arcodhoz értem hozzá!- akadt ki Jeremy.
- De akkor se érj hozzám!- kiáltottam vissza.
- Elég!- hallatszott Mrs. Carrick vérfagyasztóan szigorú hangja.- Ebben az esetben, Mr. Shane, mondja el a saját verzióját!
- Csak el akartam hívni randizni. Mikor visszautasított, végigsimítottam az arcán, erre bedühödött és valami rám támadt.- mondta.
- Nem szeretem, ha valaki belép a kis aurámba. Te pedig túlságosan is beléptél.- jelentettem ki még viszonylag nyugodtan.
- Mr. Hill, kérem, mondja el a maga észrevételeit.- sóhajtott fel az igazgatónő.
- Én csak annyit láttam, hogy Jeremy beszél vele, tényleg hozzáért, és sajnos én is tisztában vagyok a kis játszadozásaival. Ha engem kérdez, jogosan kapta a pofont.- mondta David komolyan. Nekem az állam is leesett, hogy így megvédett.
- Köszönöm. A büntetésben mindkettőtöknek része lesz. Nem ússzátok meg ennyivel, főleg nem maga, Ms. Peterson. Igaz, nem komolya, de sebet ejtett egy mások diákon. Mr. Shane büntetése egy heti kertgondozás, míg a magáé három. Semmi kifogást nem fogok elfogadni, a gondnoknál jelentkezzenek minden nap, tanítás után. Ha csak egy órát is elsumákolnak, annyi héttel toldom meg! Elmehetnek.- csapta le kezeit az asztalra, majd tudomást sem véve rólunk, a papírjaiba temetkezett.
- Kössz, David.- pusmogta Jeremy.
- Ha gondolod elmesélhetek a piszkos kis ügyeidről még több dolgot, és nem csak egy heted lesz.- fenyegette meg David, mire fülét-farkát behúzva menekült el. Mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, a fordulóban, ahol a társalgó volt, apám és a nevelőanyám állt.
- Abbey, beszélhetünk?- kérdezte apa. Mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- David, később találkozunk.- nyögtem ki alig hallhatóan. Ő csak bólintott, s a szobája felé indult.
- Mit akartok?- kérdeztem,m ikor sikerült valamennyi erőt összeszednem.
- Beszélni, nyugodtan.- mondta a nevelőanyám, Susan.
- Gyertek.- sóhajtottam fel, majd elindultam a társalgóba. Két lány ült bent, de mikor megpillantották apuékat, kimentek.
- Gyorsan.- mondtam, miközben ők leültek. Én velük szemben álltam.
- Nos.. Amint már mondtam, lesz egy gyermekünk. És nagyon nem tetszett, amit műveltél a temetőben. Most itt vagyunk, megbeszélhetjük a dolgot.
- Ha csak ezért jöttetek, akkor arra az ajtó. Onnan meg kitaláltok.- mondtam, nem túl kedvesen.
- Abbey! Elég legyen már! A francba is, viselkedj felnőtt módjára!- kiáltott rám apám.
- Én? Apa, felfogod egyáltalán, milyen életem volt eddig? Hogy folyamatos bántalmazás áldozata voltam? Hogy a képembe vágtátok, hogy jajj dehogy, James nem olyan, áldott jó gyerek! Megmutassam, mennyire áldott jó gyerek?- kiáltottam, majd feltűrtem a hajam. A nyakamat borító sebeket mutattam, a felkaromon éktelenkedő hegeket és a combomon látható vágásokat.
- Ezek után még örüljek egy testvérnek? Ezek után? Mikor az életem rettegéssel telt? Ha csak negyedét is átéltétek volna annak, amit én átéltem, ti már nem lennétek itt! James halála után oda sem jöttetek! Pszichológusokhoz küldözgettetek, de meg nem kérdeztétek, hogy mi van velem! Folyamatosan egyedül voltam, nem volt anyám, nem volt apám! Semmi támaszom nem volt, egy biztos pont az életemben! Szerintetek ezt érdemli egy gyerek? Milyen szülők lesztek? Mikor engem elfelejtettetek, lepasszoltatok, zeneórákra küldtetek és a többi, hogy ne kelljen szembenéznetek azzal, amit tettetek?- mondtam zokogva.
- Abbey..- nézett rám Susan könnyes szemekkel.
- Nem.- emeltem fel a kezem, hogy ne szóljon.- Nem kell az álszent dumátok. Gondolkozzatok el azon, hogy hogyan keserítették meg az életemet, tiportatok földbe és dobtatok oda Jamesnek. Hány szülő hagyja így magára a gyermekét?
- Abbey! Hányszor jöttél oda? Hányszor mondtad, hogy segítség kell?- kérdezte apa mérgesen.
- Hányszor küldtetek el úgy, hogy James nem olyan? James nem csinál semmit? Hogyan bízhatnék így meg bennetek?!
- Mejünk.- szólalt meg Susan könnyeivel küszködve.
- Ezért fogsz mindenkit elveszíteni magad mellől.- szólt hátra apa. El sem köszönt, csak Susan. Összetörtem. Apám is itt hagyott. Nem is tudom, miért reménykedtem abban, hogy egyszer visszakaphatom. A tény, hogy még egy személyt elveszítettem az életemből, hatalmas fájdalommal hasított belém. De akkor is tudnia kell, hogy hogyan érzek. Hogy min mentem keresztül.
- Abbey..?- hallottam meg David hangját. Idő közben besötétedett, a társalgóban semmi fény nem volt, s csak a zokogásom hangja lengte be a termet.
- Csak.. hagyj.. magamra.- mondtam. De nem hallottam lépteket, tudom, hogy itt maradt velem.
- Nem.- mondta egy kis idő után. Rájöttem, hogy a legnagyobb bajom az, hogy sosem volt senki, aki komolyan vett volna. Aki végighallgatta volna a sérelmeimet. Aki megértett volna és támaszt nyújt.
- Mondd el kérlek, mi történt.- mondta halkan.
- Elvesztettem.. elvesztettem apát is.- szólaltam meg rekedten a sírástól.
- Abbey...
- Nem, komolyan. Elmondtam nekik, hogy érzek. Hogy őket is okolom James miatt. Hogy nem törődtek velem, hogy lepasszoltak mindenféle pszichológusokhoz. És apa még csak el sem köszönt. Anya halála óta ő volt az egyetlen olyan ember, akit szerettem. És most ő is elment.- szipogtam, s csak még nagyon sírógörcs tört rám.
- Minden helyre fog jönni, hidd el. Édesapád is be fogja látni, hogy mekkora hibát vétett azzal, hogy így hagyott itt.
- Remélem. Nekem.. szükségem van rá, még ha nem is beszélünk.- mondtam alig hallhatóan. Lépéseket hallottam, s éreztem, hogy valami hozzámér. Egy pillanat alatt megdermedtem.
- Nyugodj meg, csak a pulcsim ért hozzád. Hideg van.- mondta David. Szorosan magam köré húztam a pulcsit.
- Olyan, mintha te ölelnél át.- suttogtam. El sem hiszem, hogy hangosan mondtam ki.
- Igen.- mondta ő is suttogva, fájdalommal teli hanggal. Úgy szeretném, hogy átöleljen. Ő az egyetlen, aki meg tud nyugtatni. Sosem éreztem még így egy fiú iránt sem. Eddig mindig csak féltem tőlük, és ha közelítettek remegve húzódtam el tőlük. De David jelenléte az utóbbi időben megnyugtat.
Megtöröltem a szemeimet, s felálltam. David velem szemben szótlanul nézett a szemeimben, s ugyanannyira meglepődve figyelte, mint én, ahogy egyre közelebb és közelebb lépek hozzá. Levettem a vállamról a pulcsit, a székre dobtam, s kissé széttártam a karjaimat. Soha, de soha nem vágytam ennyire egy ölelésre fiútól. De David valahogy más volt.
- Abbey, biztos vagy benne?- kérdezte suttogva. Alig hallottam, mit mondd. Aprót bólintottam, s abban a pillanatban szorosan magához húzott. Fejemet a nyakába fúrtam, s beszívtam az illatát. Nem remegtem. Nem féltem. Biztonságban éreztem magam, és végre elhittem, hogy lehet egy jobb életem. De ez a szép pillanat megtört, mert eszembe jutott James.
- D-David..- nyögtem ki, s testem remegni kezdett. Értette, mi a baj.
- Abbey, nyugalom, elengedtelek, nyugodj meg. Nem foglak bántani, rendben?- mondta, s pár perc múlva alábbhagyott a remegés.
- Köszönöm.- mondtam, majd a pulcsit magamhoz ölelve rámosolyogtam.- Ezt megtartom, ha nem baj.
- Vidd csak.- mondta, s én elindultam. Mikor visszanéztem, háttal állt, de éreztem, hogy örül annak, ami történt. Hogy hozzám tudott érni. Hogy nem rögtön pánikoltam be. Hogy sikerült megnyugtatnia...