4. fejezet: Soha nem késő...

Sziasztok!:3
Új résszel érkeztem, remélem tetszeni fog. :3
Kommenteljetek, hogy mi a véleményetek a történetről! :)
Zene:  https://www.youtube.com/watch?v=oUScVAgwGS4


Arra ébredtem, hogy valaki kopog. Nem, nem kopog, veri az ajtót. Nagy nehezen felkeltem és odaléptem. Amint kinyitottam, ijedten léptem hátra. Ő volt, a bántalmazóm, a féltestvérem...

Lassan közelebb lépett, felemelte kezét és végigsimított az arcomon. A hideg is kirázott... Mikor elvette ujjait arcomról, lendítette a kezét. Abban a pillanatban, mikor hatalmas tenyere csattant az arcomon, sikítva keltem fel. Szemeim kipattantak, folyt rólam a víz és remegtem. A nyugtatóért nyúltam. Bevettem, s tíz percen belül kissé alábbhagyott a remegés. Az órára néztem és rá kellett jönnöm, hogy átaludtam az egész délelőttöt.

Semmihez nem volt kedvem, így nagyot sóhajtva visszadőltem az ágyra. Nem tartott sokáig a kis sziesztám, ugyanis kopogtattak. Az ajtóhoz vonszoltam magam, s mikor kinyitottam, Jeremy állt ott. Arcán hatalmas vörös nyom éktelenkedett.
- Gyere az igazgatóiba.- mondta, majd ellépett az ajtótól, s elindult le a lépcsőn. Gyorsan megigazítottam a hajam és én is lementem. Az igazgatóiban ült Jeremy és David.
- Ohh, Ms. Peterson. Örülök, hogy lejött közénk. Üljön le.- mutatott az üres székre az igazgatónő, Mrs. Carrick.- Mint ön is láthatja, Mr. Shane arcán ott a kezének a nyoma. Mivel érdemelte ki?
- Sajnálom, személyes ügy. Nem vagyok hajlandó Jeremy előtt elmondani. Sőt, amúgy sem terveztem beszámolni róla. Mint tudja, Jeremy hatalmas nőcsábász hírében áll, és nem szándékoztam a kis kalandjai közé tartozni, így mikor hozzám ért, megvédtem magam, teljesen jogosan.
- De csak az arcodhoz értem hozzá!- akadt ki Jeremy.
- De akkor se érj hozzám!- kiáltottam vissza.
- Elég!- hallatszott Mrs. Carrick vérfagyasztóan szigorú hangja.- Ebben az esetben, Mr. Shane, mondja el a saját verzióját!
- Csak el akartam hívni randizni. Mikor visszautasított, végigsimítottam az arcán, erre bedühödött és valami rám támadt.- mondta.
- Nem szeretem, ha valaki belép a kis aurámba. Te pedig túlságosan is beléptél.- jelentettem ki még viszonylag nyugodtan.
- Mr. Hill, kérem, mondja el a maga észrevételeit.- sóhajtott fel az igazgatónő.
- Én csak annyit láttam, hogy Jeremy beszél vele, tényleg hozzáért, és sajnos én is tisztában vagyok a kis játszadozásaival. Ha engem kérdez, jogosan kapta a pofont.- mondta David komolyan. Nekem az állam is leesett, hogy így megvédett.
- Köszönöm. A büntetésben mindkettőtöknek része lesz. Nem ússzátok meg ennyivel, főleg nem maga, Ms. Peterson. Igaz, nem komolya, de sebet ejtett egy mások diákon. Mr. Shane büntetése egy heti kertgondozás, míg a magáé három. Semmi kifogást nem fogok elfogadni, a gondnoknál jelentkezzenek minden nap, tanítás után. Ha csak egy órát is elsumákolnak, annyi héttel toldom meg! Elmehetnek.- csapta le kezeit az asztalra, majd tudomást sem véve rólunk, a papírjaiba temetkezett.
- Kössz, David.- pusmogta Jeremy.
- Ha gondolod elmesélhetek a piszkos kis ügyeidről még több dolgot, és nem csak egy heted lesz.- fenyegette meg David, mire fülét-farkát behúzva menekült el. Mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, a fordulóban, ahol a társalgó volt, apám és a nevelőanyám állt.
- Abbey, beszélhetünk?- kérdezte apa. Mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- David, később találkozunk.- nyögtem ki alig hallhatóan. Ő csak bólintott, s a szobája felé indult.
- Mit akartok?- kérdeztem,m ikor sikerült valamennyi erőt összeszednem.
- Beszélni, nyugodtan.- mondta a nevelőanyám, Susan.
- Gyertek.- sóhajtottam fel, majd elindultam a társalgóba. Két lány ült bent, de mikor megpillantották apuékat, kimentek.
- Gyorsan.- mondtam, miközben ők leültek. Én velük szemben álltam.
- Nos.. Amint már mondtam, lesz egy gyermekünk. És nagyon nem tetszett, amit műveltél a temetőben. Most itt vagyunk, megbeszélhetjük a dolgot.
- Ha csak ezért jöttetek, akkor arra az ajtó. Onnan meg kitaláltok.- mondtam, nem túl kedvesen.
- Abbey! Elég legyen már! A francba is, viselkedj felnőtt módjára!- kiáltott rám apám.
- Én? Apa, felfogod egyáltalán, milyen életem volt eddig? Hogy folyamatos bántalmazás áldozata voltam? Hogy a képembe vágtátok, hogy jajj dehogy, James nem olyan, áldott jó gyerek! Megmutassam, mennyire áldott jó gyerek?- kiáltottam, majd feltűrtem a hajam. A nyakamat borító sebeket mutattam, a felkaromon éktelenkedő hegeket és a combomon látható vágásokat.
- Ezek után még örüljek egy testvérnek? Ezek után? Mikor az életem rettegéssel telt? Ha csak negyedét is átéltétek volna annak, amit én átéltem, ti már nem lennétek itt! James halála után oda sem jöttetek! Pszichológusokhoz küldözgettetek, de meg nem kérdeztétek, hogy mi van velem! Folyamatosan egyedül voltam, nem volt anyám, nem volt apám! Semmi támaszom nem volt, egy biztos pont az életemben! Szerintetek ezt érdemli egy gyerek? Milyen szülők lesztek? Mikor engem elfelejtettetek, lepasszoltatok, zeneórákra küldtetek és a többi, hogy ne kelljen szembenéznetek azzal, amit tettetek?- mondtam zokogva.
- Abbey..- nézett rám Susan könnyes szemekkel.
- Nem.- emeltem fel a kezem, hogy ne szóljon.- Nem kell az álszent dumátok. Gondolkozzatok el azon, hogy hogyan keserítették meg az életemet, tiportatok földbe és dobtatok oda Jamesnek. Hány szülő hagyja így magára a gyermekét?
- Abbey! Hányszor jöttél oda? Hányszor mondtad, hogy segítség kell?- kérdezte apa mérgesen.
- Hányszor küldtetek el úgy, hogy James nem olyan? James nem csinál semmit? Hogyan bízhatnék így meg bennetek?!
- Mejünk.- szólalt meg Susan könnyeivel küszködve.
- Ezért fogsz mindenkit elveszíteni magad mellől.- szólt hátra apa. El sem köszönt, csak Susan. Összetörtem. Apám is itt hagyott. Nem is tudom, miért reménykedtem abban, hogy egyszer visszakaphatom. A tény, hogy még egy személyt elveszítettem az életemből, hatalmas fájdalommal hasított belém. De akkor is tudnia kell, hogy hogyan érzek. Hogy min mentem keresztül.
- Abbey..?- hallottam meg David hangját. Idő közben besötétedett, a társalgóban semmi fény nem volt, s csak a zokogásom hangja lengte be a termet.
- Csak.. hagyj.. magamra.- mondtam. De nem hallottam lépteket, tudom, hogy itt maradt velem.
- Nem.- mondta egy kis idő után. Rájöttem, hogy a legnagyobb bajom az, hogy sosem volt senki, aki komolyan vett volna. Aki végighallgatta volna a sérelmeimet. Aki megértett volna és támaszt nyújt.
- Mondd el kérlek, mi történt.- mondta halkan.
- Elvesztettem.. elvesztettem apát is.- szólaltam meg rekedten a sírástól.
- Abbey...
- Nem, komolyan. Elmondtam nekik, hogy érzek. Hogy őket is okolom James miatt. Hogy nem törődtek velem, hogy lepasszoltak mindenféle pszichológusokhoz. És apa még csak el sem köszönt. Anya halála óta ő volt az egyetlen olyan ember, akit szerettem. És most ő is elment.- szipogtam, s csak még nagyon sírógörcs tört rám.
- Minden helyre fog jönni, hidd el. Édesapád is be fogja látni, hogy mekkora hibát vétett azzal, hogy így hagyott itt.
- Remélem. Nekem.. szükségem van rá, még ha nem is beszélünk.- mondtam alig hallhatóan. Lépéseket hallottam, s éreztem, hogy valami hozzámér. Egy pillanat alatt megdermedtem.
- Nyugodj meg, csak a pulcsim ért hozzád. Hideg van.- mondta David. Szorosan magam köré húztam a pulcsit.
- Olyan, mintha te ölelnél át.- suttogtam. El sem hiszem, hogy hangosan mondtam ki.
- Igen.- mondta ő is suttogva, fájdalommal teli hanggal. Úgy szeretném, hogy átöleljen. Ő az egyetlen, aki meg tud nyugtatni. Sosem éreztem még így egy fiú iránt sem. Eddig mindig csak féltem tőlük, és ha közelítettek remegve húzódtam el tőlük. De David jelenléte az utóbbi időben megnyugtat.
Megtöröltem a szemeimet, s felálltam. David velem szemben szótlanul nézett a szemeimben, s ugyanannyira meglepődve figyelte, mint én, ahogy egyre közelebb és közelebb lépek hozzá. Levettem a vállamról a pulcsit, a székre dobtam, s kissé széttártam a karjaimat. Soha, de soha nem vágytam ennyire egy ölelésre fiútól. De David valahogy más volt.
- Abbey, biztos vagy benne?- kérdezte suttogva. Alig hallottam, mit mondd. Aprót bólintottam, s abban a pillanatban szorosan magához húzott. Fejemet a nyakába fúrtam, s beszívtam az illatát. Nem remegtem. Nem féltem. Biztonságban éreztem magam, és végre elhittem, hogy lehet egy jobb életem. De ez a szép pillanat megtört, mert eszembe jutott James.
- D-David..- nyögtem ki, s testem remegni kezdett. Értette, mi a baj.
- Abbey, nyugalom, elengedtelek, nyugodj meg. Nem foglak bántani, rendben?- mondta, s pár perc múlva alábbhagyott a remegés.
- Köszönöm.- mondtam, majd a pulcsit magamhoz ölelve rámosolyogtam.- Ezt megtartom, ha nem baj.
- Vidd csak.- mondta, s én elindultam. Mikor visszanéztem, háttal állt, de éreztem, hogy örül annak, ami történt. Hogy hozzám tudott érni. Hogy nem rögtön pánikoltam be. Hogy sikerült megnyugtatnia...