2015. február 10., kedd

5.fejezet: Somewhere only we know


Már egy hét telt el azóta, hogy apuék itt jártak. Azóta olyan vagyok, mint valami zombi. Reggel felkelek, egész nap kávét iszok, beülök órákra, tanulok délután és alszok. Vagyis próbálok, de minden éjjel rémálmaim vannak.
- Abbey, jössz velünk?-kérdezte Meli, de megint csak nemet intettem. Valahogy nem vágyok más társaságára. Biztosan úgy érzi, hogy kirekesztem, de egyszerűen most nem tudok eltűrni senkit sem a közelemben.
Hamarosan itt a bál. Mindenki az iskolai bálra készül. A folyosókat már díszítik, a tornateremről ne is beszéljünk.. A legkevésbé sincs semmi kedvem ahhoz, hogy a kis szőke, pink rucis lányok itt nyavalyogjanak. Mindenki idegeskedik, hogy nem hívják meg őket. Engem se hívott meg senki, de még élek. Ja, igen, ezek a bálok a hamarosan ballagó diákoknak szól. Kihirdetik az évfolyamból a királyt és királynőt, egész este zene, ételek, italok. Szigorúan csak a mi iskolánk diákjainak.
- Abbey, van egy szabad perced?- jött oda hozzám az egyik felsős lány. Csodálom, hogy tudja a nevem.
- Persze.
- Azt hallottam, hogy énekelsz és zongorázol. Ez igaz? Mondd, hogy igaz!- támadt rám. Hirtelen azt sem tudtam, mi van.
- Igen, de..- kezdtem bele, de a visítása belém fojtotta a szót.
- Meg is van az emberünk!- mondta, miközben belém karolt és a bálterem felé kezdett húzni.- Tudod, minden évben énekel valaki. Általában egy végzős, de mivel itt mindenkinek rossz a hangja, Rád gondoltunk.
- De miért pont én?- kérdeztem.
- Mert jövőre ti lesztek a végzősök.- mondta, bár nem egészen értettem az összefüggést.
- És mit kell elénekelni?- sóhajtottam fel.
- Azt rád bízom. Amit csak szeretnél, de azért passzoljon egy bálhoz. Remélem, menni fog!- mondta, majd ott hagyott. Persze, én teszek nekik szívességet, és még döntsem is el, mit akarnak? Aztán ha meg nem jó, én leszek a közutálat célpontja. Remek.
- Abbey!- hallottam meg egy újabb hangot. Szemeimet az égnek meresztve fordultam meg, de csak David állt ott.
- Oh, azt hittem megint akarnak valamit.- mondtam, s rámosolyogtam.
- Van egy perced?- kérdezte, s fejével a folyosó felé bökött. A lányok a teremben mind gyilkos pillantással jutalmaztak. Vajon miért?
- Menjünk.- mondtam.
- Csak azt szeretném kérdezni,.- kezdett bele.- hogy eljönnél velem a bálba?
S ekkor minden világos lett. A lányok ezért akartak majdnem megölni a szemükkel.
- P-persze.- dadogtam, Még soha nem hívtak el sehova.
- Remek.- ragyogott fel a szeme.
- De most viszont mennem kell, mert fel kell lépnem, és azt sem mondták el, hogy mit énekeljek. És már csak három napom van.
- Énekelni fogsz?- kérdezte döbbenten.- Mármint, nem úgy értettem..
- Tudom.- nevettem fel.- Tényleg.. Nincs kedved segíteni?
- Dehogyis nem!- mondta, s lassan elindultunk.
- Eszembe jutott valami!- mondtam, majd vigyorogva felfutottam a laptopomért. Addig David leült a közös helyiségbe.
- Mi lenne, ha énekelnénk egy duettet? Zongora és gitárkísérettel? - kérdeztem.
- Nem is tudom. Még soha nem énekeltem közönség előtt...
- Én sem.- mondtam, mire meglepetten nézett rám.- Egyszer mindent ki kell próbálunk, És csak egyszer élünk.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen bevállalós vagy.- nevetett fel.
Egész délután a megfelelő zenét kerestük, mire ráakadtunk. A gyakorlást másnapra terveztük.
Mivel laza hét van a bál miatt, a délelőtti óráinkról elmehettünk gyakorolni. Egész nap a gitáromat nyúztam, míg David a zongorát. Mivel gyakorlottak voltunk, hamar megtanultunk a kíséretet. Már csak a szöveg maradt. Az már sajnos nehezebb volt, mivel általában csak a saját dalaimat énekeltem.
- Ez nem megy.- mondtam délután kettőkor.
- De, menni fog az. Csak még egy kicsit!- biztatott David. Még kétszer elpróbáltuk, de fel is adtam. Majd holnap.
A nap további részében Melivel beszélgettem. Elmondtam mindent, ami egy hete történt. Könnyes szemekkel hallgatta végig, de én már csak nevetni tudok rajta. Annyira nyugodtnak érzem most magam, hála Davidnek...
Másnap végre sikerült betanulni az egészet, de ráment a délutánunk. Soha nem tanultam meg ilyen hamar egy dalt.
- Remélem nagy sikerünk lesz.- sóhajtott fel David. Az ujjait masszírozta a sok zongorázás miatt. Az én ujjaimba is ott maradtak a gitár húrjainak nyomai. Annyira lefoglalt, hogy gyakoroljunk, hogy el is felejtettem, hogy nincs semmi báli ruhám. Te jó ég! Holnap itt a bál, én meg azt sem tudom, miben állok ki a színpadra!
- David, mennem kell. Azonnal. Ilyenkor kimehet még a városba, ugye?- kérdeztem, miközben összeszedtem a táskámat.
- Elvigyelek?- kérdezte.- Most itt a kocsim.
- Megtennéd?- kérdeztem, mire mosolyogva elment a kulcsokért.
Egy jó fél óra múlva a város legnagyobb ruhaüzletében álltam. Megkerestük a báli ruha részleget. Egyenesen a feketékhez léptem. Gyorsan végigpörgettem őket, s megakadt a szemem egyen. Azonnal leakasztottam, s David felé fordultam.
- Ez lesz az.- mondtam, s mosolyogva a próbafülke felé mutatott. Lassan beléptem, s átvettem a ruhát. Pont passzolt rám. Lassan elhúztam a függönyt, David pedig felém fordult.
- Tökéletes!- mondta halkan, nekem pedig muszáj volt ezen vigyorognom.  A kasszához léve a pénztárcámat kerestem, mikor láttam, hogy David nyújtja a kártyáját.
- Felejtsd el.- mondtam határozottan.
- Nem. Ezzel fizetnék.-mondta az eladónak, aki egy amolyan "úgysemnyerszellene" mosoly kíséretében elvette a kártyát. Kicsit duzzogva ültem be a kocsiba.
- Visszafizetem.- mondtam, mire David jóízűen felnevetett.
- Abbey, ne csináld már!- kérte. Egy ideig szótlanul ültünk.
- Köszönöm.- mondtam egyszer csak, s végigsimítottam a kezén. David csak elmosolyodott, s azt mondta:
- Nagyon szívesen.

Másnap az egész tanítás elmaradt. Mindenki veszett egér módjára rohangált a suliban. Az utolsó díszek ide, a fények így, a színpad úgy. Kész káosz.
Két órával a bál előtt elpróbáltuk Daviddel a dalt, s mentünk készülődni. Hála Melissának, a hajam göndör fürtökben omlottak a vállamra, a szememre smink került. A ruhámat a legvégén vettem fel, s hozzá egy fekete magassarkút.
Amikor eljött a hat óra, lassan letipegtünk a tornaterembe. David és Jack ott vártak minket, majd mikor odaértünk, összenéztünk Daviddel. A párok itt mind egymás kezét fogva vagy egymásba karolva mennek be. Nagy levegőt vettem, s Davidbe karoltam. Melissa és Jack is leesett állal nézték a folyamatot. A színpad felé lépkedtünk, s leszólítottam a lányt, aki megkért, hogy énekeljek. Kiderült, hogy mi kezdünk.
A színpad mögé sétáltunk. A zongora már fent állt.
- Készen állsz?- kérdezte a lány izgatottan.
- Készen!- mondtam, majd a színpad mellé sétáltam. David felment a zongorához, mire nagy csend lett. A lány kérdőn nézett rám, mire egy mosolyt küldtem felé. Tegnap este úgy döntöttünk, kivesszük a gitárt, mert az már sok lenne.
(zene <-katt)
Mikor David elkezdett játszani a zongorán, mindenki egy emberként fordult a színpad felé. Egy reflektor csak őt világította. Mikor kinyitotta a száját és énekelni kezdett, olyan nagy csend lett, hogy ha ledobok egy tűt is hallom. Lassan eljött az én részem. Rászorítottam a mikrofonomra, s beszálltam a dalba. Hirtelen minden szempár engem keresett. Lassan sétáltam fel a színpadra, majd mikor David mellé értem, felültem a zongorára, amit a fiú egy mosollyal nyugtázott.
A teremben mindenki könnyes szemmel hallgatta az előadásunkat. Amikor vége lett, hatalmas tapsvihar lett úrrá a termen, mindenki fütyült és kiáltozott. Sajnos ez a pillanat eddig tartott, megragadtam David kezét és lementünk a színpadról. Egyenesen kimentünk a folyosóra, ahol szorosan megöleltem a fiút. Magam is meglepődtem ezen. Nem jött a remegés, a pánikroham. Csak a hálát éreztem, amiért segített nekem. David is kihasználta a helyzetet, szorosan magához húzott.
- Köszönöm!- mondtam.
- Én köszönöm!- mondta, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

2 megjegyzés:

  1. Váááá már nagyon vártam nem tudom megunni nagyon jó!!Kövi részt!!!!☺☺

    VálaszTörlés
  2. ez nagyon nagyon jo lett:) mikor jon a kovi?

    VálaszTörlés