2014. december 21., vasárnap

3. fejezet: Fájdalom

Sziasztok! :3
Hála a szünetnek, újra tudok részt hozni:D
Remélem, tetszeni fog :$
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=uUv0PbcFZjY

Lassan lépkedek, kezemben egy csokor fehér rózsával. Ez volt anya kedvence. Mikor ért, mindig frissen szedett fehér rózsa állt az asztalon. Minden nap az illata lengte be a szobákat.
Ez az a nap, amikor egy tucat rózsát fogok és jövök vissza ebbe a nyomorult városba, ahol a múltam kísért. Muszáj egyedül lennem ilyenkor. Mindig leülök a kis padra, anya sírjával szembe.
- Szia.- kezdtem bele a szokásos monológomba.- Semmi izgalmas nem történt velem. Még mindig jól teljesítek, apa nem foglalkozik velem, a nője depressziós. Még mindig. Melissa nagyon kedves, ő segít nekem túlélni. Mindig mellettem van. Nála jobb barátnőt nem kívánhattam volna. És képzeld.. Megismerkedtem egy fiúval. David a neve. Nagyon kedves és aranyos, de nem megy.. Tudod, mire gondolok.- suttogom, mire megfogom a nyakamon lévő sebhelyet. Lassan felállok. Csendesen hullnak a könnyeim. Megfogadtam, hogy csak és kizárólag anyu előtt fogok sírni. Senki más előtt nem fogom mutatni, hogy gyenge vagyok. De David... A múltkori megrémisztett. Hogy képes így felforgatni az életemet? Minden, ami megszokott volt, most felfordult. Annyi magammal kötött egyezséget megszegtem...
Halk lábdobogást hallottam. Lassan fordultam meg, s apával találtam szembe magam. Annyira meg volt lepve, mint én.
- Szia.- suttogtam.
- Szia.- nézett rám szomorúan. Hát, igen, az ember kapcsolata megromlik az apjával, ha nem hiszi el, hogy veri a féltesója.
- Hogy vagy?- töri meg a kínos csendet.
- Remekül.- válaszolom.
- Értem.- sóhajtott.- A héten keresni akartalak.
- Tényleg?- kérdeztem kicsit gunyorosan. Micsoda meglepő fordulat.
- Igen. Nagy hírünk van.- húzta félmosolyra a száját.- Kistestvéred lesz.
- Mi?- kérdeztem hüledezve. Azt sem értem, hogy tudott azzal a nővel együtt maradni. Most meg bejelenti, hogy ugyanattól a nőtől, testvérem lesz?!
- Igen. Egy kicsit azért.. mutathatnál egy kis lelkesedést.
- Bocs. De az eddigi féltestvérem megkeserítette az életemet. Egy örökkévalóságig megbélyegzett. És te még elvárod, hogy tárt karokkal várjam annak a nőnek az újabb gyerekét, akinek a fia szarrá vert? Bocsánat, biztos velem van a gond!- csattantam fel. Szomorú voltam és mérges, hogy pont anyu előtt kell ezt megbeszélnünk.
- Abbey!- kiáltott rám. Sosem kiabált velem.
- Mi van?!- kérdeztem dühösen.
- Az már a múlt. Nem kell abban ragadnod. Lépj ki belőle! Nem kell folyamatosan azon rágódnod! Ez itt a jelen, a kisbabánk pedig a jövő! Nem ítélheted el addig, amíg nem ismered!
- Nem kell a múltban ragadnom? NEM? Mikor egy rövidnadrágot nem tudok felvenni a folyamatos verés miatti hegektől? Mikor belenézek a tükörbe és azt látom, milyen nyomorult életem volt? Lépjek tovább? Mikor képtelen vagyok elviselni a férfiakat? Tudod te egyáltalán min mentem keresztül? Rohadtul nem!- kiabáltam vele. Sosem kiabáltam apával. Mindig is tisztelettudó voltam vele szemben. De ez.. fájt. Még tőle is.
- Abbey...- kezdte, de én felemeltem a kezem.
- Nem. Felejts el. Tökéletesen tönkretetted a napot. Mintha nem lett volna így is elég rossz. Pont anyánál. Gratulálok.- vágtam a fejéhez és elsétáltam. És az fájt a legjobban, hogy nem jött utánam. Hogy nem mondta, hogy jól van kislányom, együtt megoldjuk. Hogy nem viselkedett úgy, mint egy apa...

***

- Abbey, mi a baj?- kérdezte ijedten David, amikor leszálltam a buszról. El is felejtettem, hogy kijön elém.
- Találkoztam apuval.- mondtam, s bosszúsan elindultam a kollégium felé.
- És az rossz?- kérdezte félénken. Ha nem lennék ennyire szétesve, még fel is nevettem volna kínomban.
- Igen.- zártam le ennyivel. Láttam, hogy magyarázatot vár, de jelen pillanatban örültem. hogy visszajutottam ide. Nem vágyom másra, csak egy nagy adag csokifagyira és a jó meleg takarómra. Na meg a depressziós zenéim. David csendesen haladt mellettem. Ma is elkísért a szobámig, pedig a múlt héten rajtakapták és kapott két nap büntetőszobát, ami annyit takar, hogy iskola végétől takarodóig az igazgatónő fejét kell néznie.
- Köszönöm.- mondtam, mire kis aranyos mosolyra húzta a száját. Jó éjszakát kívánt, s elsétált.
A szobába lépve örömmel fogadtam, hogy egyedül vagyok. Legalább nem kell magyarázkodnom Melinek. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy hosszú pólót és elővettem a fagyit. Bebugyoláltam magam a takarómban, s kifelé néztem az alkonyodó tájra. Fejemre tettem a fejesemet, s bekapcsoltam a "depis" zenéimet. Gondolok itt a rock-ra és metálra. És nem a kis laza számokra. A hosszú gitárszólós, dobos zenéket szeretem. Amiben az énekes elüvölti minden gondjait.
Annyira belemerültem a mai nap eseményeinek visszajátszásában, hogy ijedten ugrottam egyet, mikor Melissa megérintette a vállamat.
- Bocsi.- mondta mosolyogva, majd észrevette a fagyit. Gyorsan kapcsolt, hogy mi is a helyzet.- Mesélj!
- Nem lehetne inkább holnap?- nyögtem fel kelletlenül.
- Nem! Túl nagy dolog ez ahhoz, hogy holnap. Nézz magadra. Az ajtóban hallottam, mit hallgatsz.- mondta a fejét csóválva. Átkapcsolt anyuci-üzemmódba. Remek.
- Találkoztam apuval.- mondtam, neki pedig elkerekedtek e szemei.- Lesz egy tesóm.
- Mi?- lehelte ki a szavakat.
- Jól hallottad. Ja, és hozzám vágta, hogy jó lenne ha kilépnék a múltból, a jelenbe éljek és koncentráljak a jövőre.
- Ez beteg. Már bocs.- mondta, s olyan harag izzott a szemében, hogy komolyan megijedtem.
- És mindezt anya sírjánál...- mondtam.- Ez zavart a legjobban. Na meg az is, hogy nem jött utánam, hogy nem tud apaként viselkedni.
- Sajnálom.- mondta, mire mérgesen rá néztem. Egy valamit utálok nagyon: ha sajnálnak. Nincs szükségem mások sajnálatára.
- Bocs.- mondta.- Maradt nekem is fagyi, vagy belapátoltad mindet?
- Huppsz.- mondtam nevetve. Melissa kinyújtotta a nyelvét, amin még jobban nevettem. Ezért ő az én legjobb barátnőm: a legrosszabb helyzetekben is képes felvidítani.

***

Reggel álmosan ébredtem. Ahogy belenéztem a tükörbe, akkora táskák voltak a szemem alatt, hogy az egész kollégiumot el tudtam volna költöztetni. Lassan készülődtem. Épp időben estem be órára, a tanár az ajtóban állt. Hamar besurrantam. Szerettem Mrs. Carrick-et. Ő tartotta a törit. Nagyon sokat beszéltünk, kedves nő.
- Akkor ma egy kis dogát írunk.- mondta, mire az osztály negyede rosszallóan morgott. Tanulni kéne, gondoltam.
- Abbey, oszd ki őket!- mosolygott rám melegen, s nagyon szívesen tettem. Miközben osztottam a lapokat, láttam, hogy a 3 fiú, akik hátul ülnek, rám néztek, majd egymásra. Valami itt gyanús. Csak két órám közös velük. A töri meg a matek. Azt hiszem, Jeremy a szüke hajú neve, Bart a barna, és Michael a sötét hajú.
- Köszi szivi.- mondta hatalmas vigyorral a képén Jeremy, miközben a kezemért nyúlt. Ijedten húzódtam hátra, majd ledobtam még két lapot az asztalra. meglepetten nézett rám. Tudni kell róla, hogy hatalmas nőcsábász. Istenem add, hogy ne én legyek a következő áldozata.
Az óra után leugrottam a büfébe valami ehetőért. David integetett felém, s elindultam hozzá. Vagyis akartam, de Jeremy elém állt.
- Bocs, átmennék.- mondtam, s mint aki nem hallotta, meg sem moccant.
- Nincs kedved egy kicsit.. játszogatni?- kérdezte egy perverz mosoly kíséretében. Elöntött az undor, s két lépést tettem hátra, de jött felém.
- Nincs. Szóval ha átengednél...- mondtam, de bennem rekedt a hang. Hozzám ért. Ez a rohadék hozzám ért! Megfogta az arcom! Egy fiú! Azzal a lendülettel kicsavartam a kezét, ami térdre szorította. David rohant felénk, ennyit láttam a szemem sarkából. Annyira felhúzott Jeremy, hogy egy hatalmas pofont is lekevertem neki. Hitetlenkedve nézett rám, miközben felállt a földről.
- Még egyszer próbálj meg velem baszakodni..- mondtam nem túl nőiesen.- .. VÉGED van!
- Csak elhívtalak..
- Játszani? Nem is tudom... hallottam már a mocskos kis játékaidról. Nem kérek belőlük. Sem belőled.- mondtam annyi undorral, amennyivel csak tudtam. Egész testemben remegtem. Nem csak a rettegés miatt. A düh és a megrázkódtatás. Az, hogy én is hozzáértem.
- Ab, ab, jól vagy?- kérdezte David, s nyúlt volna értem, de eszébe jutott, hogy mi is történt. Félelem sütött a szeméből. Az egész büfé engem nézett. Remek. Van, aki tapsolni kezdett, gondolom a kikosarazott lányok. A fiúk füttyögtek, gondolom azok, akiknek elcsábította a barátnőjét. De én belül összetörtem. Ezer darabra. David tisztes távot tartva kísért le a gyengélkedőbe.
- Úgy magamhoz szorítanálak most, hogy megvigasztaljalak.- mondta, s ökölbe szorult a keze.
- Sajnálom.- suttogtam, s elkezdtem sírni. Remek. Csak ez hiányzott. Egész testemben remegtem, a sokk még nem ért véget. Agyamban folyamatosan az a kép mozgott, mint egy soha véget nem érő film, amikor az a gyerek először megütött. Bejött, elkezdte simogatni az arcom. Azt hittem, kedveskedni akar. Naiv kislány voltam... Aztán egyszer csak bumm. Csatt. Minden elsötétült, az arcom sajgott. Másnap azt kellett hazudnom, hogy nekiestem a kilincsnek.
- Sajnálom, David. Hidd el, én is annyira vágyom már arra, hogy képes legyek elviselni egy férfi érintését...- mondta halkan, mire ő lassan kifújta a bent tartott levegőt.
- Semmi gond, Abbey. Minden meg fog változni, megígérem neked.- mondta, s olyan elszántság csillogott a szemében, hogy kezdtem reménykedni. Kezdtem remélni, hogy normális életet élhetek.
A nővér adott nekem nyugtatót. Bevettem, s egy tíz perc múlva abbamaradt a remegésem. Kaptam arra a napra igazolást és felmentést a tesi alól. Jeremy remélem elhúzza a csíkot a közelemből, mert legközelebb nem leszek ennyire elnéző. Legközelebb elintézem, hogy csak keresztapuka legyen.
- Megölöm. Komolyan mondom, kiherélem azt a gyereket. Szépen elintézted.- mondta David, elismeréssel a hangjában.
- Jártam önvédelemórákra.- mondtam, majd elnevettem magam az arca láttán.- Nyugi, rajtad nem alkalmaznám. Legalábbis addig, amíg be nem próbálkozol. Nem tudom irányítani magam, ha elönt az ideg. Akkor magától mozog.. a kezem.
- Ismerős..- sóhajtott fel, mire kérdőn néztem rá.
- Van egy kis folt a múltamban, amit legszívesebben kitörölnék.- mondta halkan.
- Értem.- mondtam. Kíváncsi voltam, de tudom milyen, ha az ember súlyos emlékeket hordoz magával.
- Menj, pihenj kicsit.- mondta aggódva, s most egyetértettem vele. Eltettem még pár szem nyugtatót, s elindultam a szobámba. Davidnek még órái voltak. Neki nem adtak igazolást, hiába kértük.
Van egy olyan érzésem, hogy az este folyamán hosszú beszélgetést fogok folytatni az igazgatónővel. Úgy döntöttem, hogy alszom addig. Alighogy letettem a fejem, el is aludtam.

4 megjegyzés: