2014. december 6., szombat

Prológus

- Ne!- kiáltottam kétségbeesve.- Kérlek, hagyd abba!
- Megérdemled, te kis szaros kölyök!- kiáltotta a fiú, miközben a lábán is alig tudott megállni. Vajon miért kell nekem ezt átélni?
- De.. de miért én?- zokogtam inkább magamnak, nehogy jobban felhúzzam. Részegen ütni-verni egy embert, nem normális. Remegve ültem fel ágyamban. Ez csak egy álom volt...
Ha lehunyom a szemem, néha még visszatér az elmémbe. Sosem tudtam feldolgozni. Mindig is féltem a fiúktól, így érthető, hogy még nem volt senkim. Soha nem beszélgettem velük, bunkó voltam hozzájuk. Gyerekkoromban sok fájdalmat éltem át. Meghalt az igazi édesanyám, apám rá 3 évre megnősült. A nevelőanyám fia egy igazi barom volt, már bocsánat a kifejezésért. Ivott, füvezett. És én voltam a célpontja. Ha hazakeveredett egy buliból, az én szobám felé vette az irányt. 8 éves voltam. Soha nem mondtam senkinek, mit tett velem. Bántott, nagyon keményen.
Apám nem hitte el, ugyanis a féltesóm folyamatosan a jó kisfiút adta. Mire betöltöttem a 12-őt, egy nap arra értem haza, hogy egy mentő áll előttünk. Azonnal a legrosszabbra gondoltam: apámért jött. De nem. A fiúért. Túladagolásban halt meg. Apámék kénytelenek voltak beismerni, hogy igazam volt.
De ez mit sem számított már. Az életem romokban hevert. Nem jártam sehova. Iskola után hazamentem, és olvastam, vagy zenéltem.
Aztán végre eljött a nyolcadikos ballagásom. Kiválasztottam egy messze lévő iskolát. Kitűnő tanuló voltam. Egy olyan iskolát találtam, ahova pénzes emberek gyerekei járnak. A felvételi pokolian nehéz volt, de sikerült. Ösztöndíjjal kerültem be. Amint 4 egész alá esik az átlagom, búcsút mondhatok a helyemnek a suliban.
Most a harmadik évemet kezdem. Sosem voltam még ilyen nyugodt. Haza csak a szünetekben utazom, így egészen jó életet élek. Már csak 2 év, és a saját lábamra tudok állni.
Már alig várom...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése