2. fejezet: A sebeim emlékeztetnek, hogy a múlt valós...

Sziasztok!
Bocsi a késésért, a laptop-om megint felmondta a szolgálatot.. :/
De igyekeztem, remélem tetszeni fog! :)
zene a történethez: https://www.youtube.com/watch?v=rORPLLZzIwA
/And my scars remind me that the past is real/

Reggel kipihenten ébredtem. Bár tudtam volna még aludni... A naptárra nézve vettem észre, hogy már csak egy hét, és megyek haza. Pontosabban csak a temetőbe...
- Ab, siess, mert el fogsz késni.- zökkentett ki nosztalgiázásomból Melissa.
- Oké.- sóhajtottam, majd elfoglaltam a fürdőt. Gyorsan megmostam az arcom és a fogam, majd a szekrényemhez léptem. Fekete garbós pulcsit és sötétkék, koptatott farmert vettem fel. A könyveimet beszórtam a táskámba, s előbb elindultam, mint tegnap.
A kávéautomatánál álltam, az italomra várva, amikor egy ismerős hang riasztott meg.
- Jó reggelt!- szólalt meg David. Mikor hátrafordultam, azzal a szégyenlős, kisfiús mosolyával nézett rám.
- Neked is.- mondtam, s elvettem a kész kávémat. Rámosolyogtam, s óvatosan, ügyelve, nehogy kiöntsem a kávét, elindultam a termem felé.
Matekkal kezdtünk. Szerettem a matekot, mert mindig is értettem, ezzel nem voltak különösebb bajaim.
- Oké Lexy, ülj le.- sóhajtott fel a tanár, miközben sikertelenül magyarázta a lánynak az anyagot. Én egy vigyorral nyugtáztam.
- Tanárnő! Azt hiszem, Abbey ki szeretne menni a táblához.- mondta, mikor levágta magát a székbe.
- Remek! Gyere, Abbey!- mondta a nő, s én egy szemforgatással felálltam. Lexy még nem tudja, hogy jó vagyok matekból? Pár pillanattal később levezettem az egyenletet, hibátlanul. Lexy olyan mérgesen nézett rám, mint még soha.
- Ne legyél mérges, mert hamar ráncos leszel.- szóltam neki oda, mire az osztály nevetni kezdett, s Lexy előkapta kis sminktükrét.

***

A nap végén egy kis cetli várt az ajtómon, nekem címezve. Először azt hittem, valamelyik lány írta, olyan gyönyörű gyöngybetűkkel álltak a papíron.
"Abbey!
Kint várlak a parkban, este 7-kor.
Öltözz melegen!
                                     David. "

Ez a pár sor máris feldobta a napomat. De vajon mit tervez? Este 7-kor már megy le a nap. A szobába lépve Melissát és Jacket találtam, amint éppen egymást falták. Mikor észrevettek, úgy rebbentek szét, mint a madarak.
- Nyugi, csak átöltözök és folytathatjátok!- mondtam mosolyogva, mire mindketten zavartan felnevettek. Előkaptam egy kötött, fekete pulcsit, és egy vastag cicanadrágot. Bevonultam a fürdőbe, gyorsan átöltöztem.
- Mennyi az idő?- kiáltottam ki.
- Háromnegyed hét!- jött a válasz, s mint a bomba robbantam ki a fürdőből. Kotorásztam kicsit a fiókban, mire megtaláltam fekete, ujj nélküli kesztyűmet.
- Nem tudom, mikor jövök!- kiáltottam, s becsaptam magam mögött az ajtót. Futottam le a lépcsőn, éles kanyarral vettem be a fordulókat. Az ajtóhoz érve megcsapott a hűvös levegő. Itt már kicsit lassítottam a tempón. Elsétáltam a park kapujáig, és ott vártam pár percet. Amikor Davidet megpillantottam, hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Szia.- mosolygott rám.
- Szia.
- Mehetünk?- kérdezte, s felém nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Nem tudtam elfogadni. Gondolom eszébe jutott a tegnap, így lassan visszaengedte a kezét maga mellé. Lassan elindultunk.
- Miért hoztad a pokrócot?- kérdeztem, mire egy sunyi mosoly lett a válasz.
- Meglepetés.- mondta, mire nekem is mosolyognom kellett. Az úti célunk a kis tó volt. David leterítette a pokrócot, s leült. Megpaskolta maga mellett a helyet, és én is leültem. Tisztes távot tartva.
- Miért pont ide jöttünk?- kérdeztem.
- Nézz el egyenesen előre. Látod ott a dombokat? A nap ott fog leszállni, mintha a dombok nyelnék el. A tó pedig narancssárga színekben fog úszni, ahogy megvilágítja a lassan eltűnő nap.
- Már alig várom!- mondtam őszinte várakozással. David rám nézett, s elmosolyodott.
- Miért pont ebbe az iskolába jöttél?- kérdezte, miközben a messzeséget nézte. Pár pillanatig haboztam a válasszal.
- A családom miatt.- mondtam. De nem terveztem kifejteni.
- Miért?- kérdezte.
- Abba most nem mennék bele, ha nem gond.- mondtam. Kicsit megbántottam ezzel, de még nem álltam készen arra, hogy elmondjam valakinek. Egy fiúnak...
- És te miért jöttél ide?- kérdeztem.
- A szüleim miatt. Apám szinte kitagadott, ő száműzött ide. Legalábbis azt hitte, hogy ezzel büntet, de én csak örülök, hogy nem kell vele élnem. Anyámat nem is ismerem, kb. 2 éves voltam, amikor elment. Még a nevét se tudom. Szóval.. itt kötöttem ki hála a drága apámnak.
- Értem.- alig tudtam megszólalni. Olyan furcsa, hogy ilyen nyíltan és nyugodtan tudta elmondani a múltját. Bár én is el tudnám mondani...
- Amikor azt mondtad, hogy édesanyád elment, akkor..
- Csak elhagyott minket. Még él valahol, csak nem tudom, hogy hol.- mosolygott rám.
- Értem.- sóhajtottam.- Én jövő héten megyek hozzá.
- Tényleg?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.- Hol fogtok találkozni?
- A temetőben.- mosolyogtam, s majdnem elsírtam magam. Nekem megadatott az, hogy szerető édesanyám legyen. De neki semmi szeretet nem volt az életében.
- Sajnálom. Mikor történt...?- kérdezte.
- 5 éves voltam.- mondtam, s egy könnycsepp folyt le az arcomon. David keze felém indult, hogy letörölje az a könnycseppet, de én ijedten csúsztam hátrébb.
- Miért.. miért nem engeded..?- kérdezte fájdalommal teli szemekkel.
- Sajnálom. Én még nem tudok róla beszélni.- mondtam, s mindketten a tájat kezdtük nézni. A lemenő nap vörösre festette a messzi égboltot, a tavon pedig narancs fények cikáztak. Csend volt, de nem az a kínos csend. Ez olyan volt, mintha már régóta ismertük volna egymást.
- Olyan gyönyörű...- szólaltam meg. Olyan szép volt és romantikus... De akkor sem az én világom. Annyira vágytam már egy társra, és mindig úgy képzeltem, hogy ha megtalálom a Nagy Őt, akkor képes leszek megérinteni. Képes leszek eltűrni az ő érintését. De lehet, hogy ez nem ilyen egyszerű...
- Lassan mennünk kell, mert be fog sötétedni.- sóhajtott fel David, majd lassan felállt. udvariasan felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, s nekem a szívem szakadt meg, hogy nem tudom elfogadni. Hogy minden alkalommal megbántom. Szomorúan rám mosolygott.
- Majd egyszer.. egyszer elmondom, miért nem vagyok képes erre.- mondtam halkan, s elindultunk. Kicsit közelebb léptem, de még nem értem hozzá. Ez már mosolygásra késztette.
Amikor a koleszhoz értünk, kockáztatva a lebukást, elkísért a szobámhoz. Csendesen lépkedtünk, mert ha este 8 után ellenkező nemű személy tartózkodik a koleszrészlegeken, egy hét büntetésben lesz része.
- Köszönöm ezt a napot, David. Nagyon jól éreztem magam!- mondtam őszintén, s melegen rámosolyogtam.
- Remélem máskor is részünk lehet ilyen csodás napban.- mosolygott vissza. A szemében izgalom csillogott. Lehet, hogy már a következő napot tervezgette.

***

Amikor bebújtam az ágyba, Melissa elkezdte a faggatást.
- Elvitt a tóhoz, pokrócon néztük a lemenő napot. Olyan romantikus volt! Annyira  nem az én világom.. Olyan rossz volt látni, hogy szenved. Mindig meg akart érinteni, de idejében kapcsolt..
- Ab.. Nem akarok beleszólni. De ő is beavatott az életébe. És olyat is elmondott, amit csak te tudsz. Neked is meg kéne nyílnod...
- De nem megy! Meli, tudod milyen nehéz erről beszélni?!- akadtam ki, szerintem jogosan.
- Akkor írd le!- szólalt meg hirtelen.
- Mi van?- néztem rá hülyén.
- Írd le. Egy levélbe. Nem kell elmondanod, de mégis megtudja. És lehet, hogy értékelni fogja.- mondta Meli, és ez egész jó ötletnek tűnt. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpámat, fogtam egy papírt és egy ceruzát, majd írni kezdtem.

''Kedves David!
Nem szeretek a múltamról beszélni. Sosem mondtam el senkinek, a legjobb barátnőmet kivéve. Mivel te is megnyíltál nekem, úgy érzem, muszáj neked is tudnod az életem néhány fontos és egyben fájdalmas részéről.
Miután édesanyám meghalt, apám depressziós lett. Alig foglalkozott velem. Elvitt iskolába, de nem törődött a jegyeimmel. Teljesen önálló lettem. Egy idővel később megismert egy nőt. Anyám halála után 3 évvel újranősült. Annak a nőnek volt egy fia. Folyamatosan ivott és drogozott. Mikor hazaesett részegen, teljesen elkábulva a drogok miatt, első útja a szobámba vezetett. Bántalmazott. A mai napig megvannak a nyomai. Szüleim ezt nem hitték el, mert a fiú mindig a jó oldalát mutatta nekik. Hiába mentem hozzájuk sírva, visszaküldtek a szobámba. Persze azért folyamatosan tűrtem a bántalmazást, mert szóltam az anyjának. Rontottam az iskolában, teljesen le voltam gyengülve. Egyetlen jó dolog a zene volt az életemben. Minden kedden, 3 órán keresztül zeneiskolában voltam. Egyik ilyen kedden mentem haza. Egy mentő állt a házunk előtt. Hirtelen elöntött a félelem. Édesanyámat már elveszettem, apám elvesztése után bediliztem volna.
A fiúért jöttek. meghalt. Túladagolás. Ekkor leesett az apámnak és nevelőanyámnak, mi is történt. Elhitték. De mikor? Ez örökre az elmémbe vésődött. Sajnálom, de nem bízom a fiúkban. Utálom, ha megérintenek. Egészen addig, amíg ide nem jöttem, még a férfitanáraimmal sem beszéltem.
A szobámban gubbasztottam, zenéltem, olvastam. Apámtól is eltávolodtam.
Ez az én életem története. Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek a fájó emlékek elől.
Sajnálom, David."

Miután befejeztem a levelet, beletettem egy borítékba és ráírtam David nevét. Reggel odaadom neki.

***

Reggel fáradtan ébredtem. Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Tisztán éreztem a bőrszíj égető csapását a kezemen. A hátamon. A combomon. Mindenhol. A nyomok helyén, amik belém vésődtek. Amik a fájó múltam jelei.
- 'Reggelt.- morogtam Melissa-nak, miközben felültem az ágyon.
- Rémálmok?- kérdezte szomorúan. Amikor ezek az álmok kísértenek, korábban kelek. Nem tudok visszafeküdni.
- Igen.- sóhajtottam, majd felugrottam. ami hiba volt. Olyan szédülés fogott el, hogy inkább visszaültem. Az asztalomra sandítottam, és megláttam a levelet, amit este írtam. A gyomrom görcsbe rándult. Ezt ma mindenképpen oda kell neki adnom.
Lassan öltöztem. Ma mindenem fekete volt: fekete harisnya, combközépig érő szoknya, csizma és egy fekete felső, Peace felirattal. A táskámat felkaptam, s elindultam. A levél szinte szétégette a táskámat. Ott lapult az egész életem titka. Az automatához érve egy nagy mosoly kíséretében David lépett felém. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Mi a baj?- kérdezte az arcomat látva.
- Tessék.- halásztam elő a levelet és nyújtottam oda neki.- Ebben benne van az életem eddigi része. Minden. Elmondani.. nem vagyok képes. De remélem így is megteszi.
- De ha nem állsz készen, nem erőltetem.- mondta, amiért nagyon hálás voltam. De tudnia kell.
- Vedd el. Tudnod kell.- mondtam, majd kávé nélkül elsiettem onnan. Az első óra francia volt. Szerencsére már meg volt a felsőfokúm belőle, így azt csináltam órán, amit csak akartam. Lehunytam a szemem és elképzelte, milyen arca lehet David-nek, ahogy olvassa a levelemet. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen múltú lány, mint én, csak nyűgöt jelentene neki. Hiszen kinek kéne egy olyan lány, akihez még csak hozzá sem lehet érni...
Amikor kiléptem a folyosóra, apróval a kezemben célba vettem az automatát. És ott volt David. Olyan elszánt tekintettel közeledett felém, hogy muszáj volt hátrálnom. Épp előttem állt meg. Nem tudtam hátrébb lépni. Ott volt a fal.
- Abbey.. Ez.. ez szörnyű. - mondta, majd látva ijedt arcomat, hátrébb lépett. Nem szóltam.- Sajnálom. Sajnálom, ami veled történt. Tudom, hogy nem segít, de én sosem bántanálak.
- Ez nem olyan könnyű, David. Minden egyes fiúban őt látom. Hiába vagy kedves. Ő is annak mutatta magát. Sosem tudok majd úgy elmenni egy fiú mellett, hogy ne féljek tőle.
- Abbey. Félsz tőlem?- kérdezte halkan. Aprót bólintottam.
- Értem.- sóhajtott fel fájdalmasan.
- Megértem, ha most itt akarsz hagyni. Biztos van jobb dolgod is.- mondtam, majd szomorúan elléptem előle.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor megyünk el megint valahova.- szólalt meg, s én meglepetten fordultam felé. Az a kis félős mosoly játszott az arcán...